G. Fodor Gábor: Tóth Gabi szerelmes

Kezdjük azzal, hogy engem nem érdekel, hogy ki kivel, mikor és hogyan... Mint ahogy az sem, hogy ki kivel, mikor és hogyan - csalja meg a másikat. De be kell látnom, valószínűleg ezzel a testtartással az elenyésző kisebbséghez tartozom. Az emberek többségét nagyon is érdekli.

Folytassuk azzal, és ez talán egy ígéretesebb folytatás, hogy mindez rám tartozik-e? Egyértelműen azt gondolom, mindenfajta megingás nélkül, hogy nem tartozik rám. Nem közügy, még akkor sem, ha közérdeklődésre tart számot. Ezt talán azért is mondom, mert azt szeretném, hogy ez rám is vonatkozzon, azaz az én dolgaim se tartozzanak másra, még akkor se, ha az emberekben meglévő kíváncsiságot természetes és ezért nem elítélendő ösztönnek tartom.

Vagyis, ha őszinte pozíciót akarok elfoglalni, azért sem tartozik rám, mert azt szeretném, hogy az én dolgaim se tartozzanak másokra. Ezért, amit csak lehet el, is követek azért, hogy megvédjem a személyes szférámat, és hogy az életemet és a családomat távol tartsam a fürkésző tekintetek elől.

Van azonban, aki nem így jár el.

Közszemlére bocsátja az életét, megosztja a nyilvánossággal a vizslató, rajongó, becsmérlő tekintetekkel a saját személyes szféráját. A motívum, hogy miért teszi, végül mindegy is, azért mert nárcisztikus, azért mert keresi a visszaigazolást, vagy egyszerűen ebből él, a lényeg, hogy joga van hozzá és dönthet így.

De talán az sem ártana, ha eközben tudja, hogy mit csinál.

Merthogy kinyit egy olyan ajtót, amit nem fog tudni bezárni.

Ezen az ajtón pedig betódulnak a rajongó, becsmérő, ítélő, sopánkodó, szexista, rasszista és jóégtudjamégmilyen vélemények is, amelyek körülveszik az életét és szép lassan felzabálják a személyes szféráját.

Felzabálják a jogait.

Például, ha valaki rendre kiteszi a nyilvánosság elé, hogy ő boldog, és így és így éli meg a boldogságát, ha krízis lesz (és mindig lesz krízis), nem fogja tudni érvényesíteni a jogát, hogy hagyják őt békén, legyenek könyörületesek, kíméljék meg, legalább a gyerekekre legyenek tekintettel. Nem fogja tudni érvényesíteni a jogát, mert már nincsen joga, maga dobta el, árusította ki, váltotta aprópénzre, miközben kinyitotta az ajtót az éhes és falánk tömeg előtt, amely betódult az életébe.

A sajtó ma arról szól, hogy keresi az emberek figyelmét és kiszolgálja őket, megadja nekik, amit csak akarnak. Így együtt a kiváncsi, mohó, falánk tömeg és a tömegigényeket kiszolgáló sajtó olyan erős, hogy ezt az ajtót már senki se tudja bezárni.

És nem marad utánuk semmi.

Semmi olyan személyes, ami csak a miénk lenne, amit megtarthatnánk magunknak, ami emlékeztetne minket arra, hogy van valami, ami megőriz minket és emlékeztet valamikori saját magunkra. Megőriz minket attól, hogy felfaljon a tömeg.

Ragaszkodni a másoknak egyébként értelmetlennek tűnő személyes dolgainkhoz, amelyek otthonossá teszik az életünket, ez egy olyan szép konzervatív fortély, amely a megélt élet teljességét elmélyíti és segít minket megőrizni magunknak.

Hogy miért is írom ezeket? Egyáltalán nem érdekel, hogy Tóth Gabi most éppen kibe szerelmes. Nemcsak, hogy nem érdekel, de nem is tartozik rám.

A politika viszont nagyon is érdekel. Ez az egész nárcisztikus világ, amit magával hozott a közösségi média betörése az életünkbe a politikusokat is megrészegítheti. Nekik sem árt tudni, mit kockáztatnak, ha kinyitják azt az ajtót, amit senki se tud bezárni.