Mindig izgalommal tölt el, ha a jövő művészeinek munkáját nézegethetem.
Az évközi és az év végi „kipakolás" mindig mérföldkő egy hallgató életében. Egykori művésznövendékként a mai napig élénken él az elmémben egy-egy ilyen megmérettetés emléke. Konzultációk végtelen sora, izgatott készülődés, várakozás, majd a tanszék tanárainak könyörtelen, de építő kritikája.
Mikor kiválasztottam a Wishlist 2023 című vizsgaelőadást, mint e véleménycikk tárgyát, az első dolog, amire kíváncsi voltam, az a felkészítő tanárok listája volt. Ám, sem a darab oldalán, sem a Trafó falára kitűzött színlapon nem találkoztam a szak- vagy mentortanárok neveivel. Minden iskolai feladatnak van egy projektvezető tanára, aki több évtizedes szakmai tapasztalatával támogatja és vezeti a növendékeket az alkotás, néha kifejezetten rögös útján. Az nem lehetséges, hogy a FreeSZFE-n nincs ilyesmi – gondoltam. Ez egy olyan ökölszabály, amit intézménytől függetlenül betartanak, és nem csak azért, mert így illik... Az, hogy a Wishlist 2023 esetében ez elmaradt, komoly kérdéseket vet föl.
Ugyanis vagy arról van szó, hogy a tanárok nem akartak előállni és vállalni a felelősséget a bemutatott darab minőségéért, vagy a hallgatók szégyellték a konzulenseiket.
A darabot elnézve azzal a problematikával nézhetünk szembe, mint a 2020-as házfoglaló esetében, amikor is a tanárok üreginyúlként, fülüket-farkukat behúzva elbújtak a diákok háta mögé, élő pajzsként használva őket lázadtak „ellenségeik" ellen.
A Wishlist 2023 című előadást készítő és abban résztvevő fiatalok kétségkívül tehetségesek, és jól működik, amikor a saját problémáikról beszélnek: a szélsőséges ismerkedési formákról, az alkoholmámoros féktelen bulikról, amelyek során levetkőzhetik gátlásaikat és megtehetnek olyan dolgokat, amikhez egyébként nem lenne bátorságuk, szót ejtenek a magány, a kölcsönös függés és a szorongás féktelen érzelmi skálájáról is. A fentebb említett problémák generációnk és a 21. század sajátja. Nagyon imponáló, hogy ezzel foglalkoznak, ám a darabban elrejtett aktuálpolitikai utalások nemcsak, hogy könyörtelenül rányomják a bélyeget a darab minőségére, hanem komoly erkölcsi kérdéseket is felvetnek.
A darab azt sugallta, hogy a történetben szereplő fiataloknak az aktuális politikai irányvonallal van problémájuk. Azt mondták, hogy „ebbe az országba vétek gyereket szülni", itt „az orráig sem lát" az ember, s tűkön ülve várják, hogy „Oroszországot Ukrajnához csatolják". A mű vezérfonala az egyik lány külföldre költözése, mert vallomása szerint nem szeret ebben az országban élni – az, hogy pontosan miért nem, számomra nem derült ki, ahogy az sem, hogy mit remél ettől az új kalandtól: pénzt, karriert, pasikat? Akárhogy is nézzük, a fiatalok ilyenek. Lázadnak az „arc" ellen, új utakat keresnek, fedeznek fel és ez teljesen rendben van. Meglátásom szerint nincs azzal semmi gond, ha egy fiatal külföldre vágyik és kvázi vándorlás útján ismereteket szerez – ezért is van például az Erasmus program.
Alapos okom van feltételezni, hogy a fentebb említett aktuálpolitikai gondolatokat a tanárok alattomos eszközökkel plántálták bele a hallgatók fejébe, azonban a komoly problémák kapcsán – mint a szorongás vagy a függés – nem segítenek és magukra hagyják a diákokat.
Ha felkészítő tanárok félretették volna a sértődöttségüket és ténylegesen a jövő színházcsinálóira fókuszáltak volna, kijavíthatták volna a dramaturgiai és a karakterológiai problémákat, amelyekből sajnos nincs hiány a Wishlist-ben. Izgalmas lelki kérdésekkel foglalkozik a darab, ezért valamilyen módon segíteni kellett volna feloldani őket. A megjelenített karakterekben azonban nincs tartalom, jellemfejlődés és így sajnálatos módon teljesen hiteltelenek – amin még a cici-mutogatás sem segített. Egyszerű marionett bábúnak tűnnek csupán, akiknek a zsörtölődő, ám felelősséget nem vállaló oktatók adták a szájába a szöveget.
Egyébként nagyon helyes gyerekek, igazán kár értük...