Természetesen mi, kisújszállásiak, sőt, a környéken élők is úgy vélték, hogy Kati már tavaly vagy tavalyelőtt megkaphatta volna a Nobel-díjat – nyilatkozta a 888-nak Vágó Lajos, az egykori iskolatárs. – Azért így sem történt nagy baj, hiszen végül megkapta azt az elismerést, amire már – szerintünk – korábban is rászolgált, elvégre a Covid-járvány tombolása idején szinte nem is létezett olyan médiafelület, ahol ne írtak volna róla.
Jánosy Károly: Mikortól vagy inkább honnan eredeztethető a barátságuk?
Vágó Lajos: A barátság szó talán egy kicsit túlzó kifejezés lenne a mi kapcsolatunkra alkalmazni, hiszen nem egy osztályba, csupán ugyanabba az általános, majd később középiskolába jártunk. Arról nem is beszélve, hogy Kati már nagyon korán megcsillogtatta egészen kivételes tudását, tehetségét, míg én – finoman szólva – nem annyira tartoztam az éltanulók közé. Ám a többi alföldi kisvároshoz hasonlóan, Kisújszálláson is mindenki ismert mindenkit, nem is beszélve arról, hogy Katiék az Ostrom utcában, alig száz, kétszáz méternyire laktak tőlünk. Ráadásul, az édesapja hentes volt, csakúgy, mint az én nagybátyám.
Jánosy Károly: Viszonylag hamar más utakon kezdtek el járni, miért és hogyan vették fel újra a régen megszakadt kapcsolatot?
Vágó Lajos: Tényleg hamar elváltak útjaink, hiszen a gimnázium után 1973-ban Kati Szegedre került, miután felvételt nyert a JATE-ra, ahol az egyetemi tanulmányait folytatta, majd ugyancsak szegeden Szegedi Biológiai Kutatóközpontban helyezkedett el, ahonnan '85-ben elbocsátották és ezt követően Amerikába ment. Szóval tényleg fizikai értelemben is elég messze kerültünk egymástól. Aztán 2019-től kezdődően egyre többet olvastam, hallottam a Covid-vírus terjedéséről, s ezzel együtt Katiról és az általa végzett tudományos munkáról. Összeszedtem a bátorságomat és a Facebookon, illetve a messengeren írtam neki. S csodák, csodája, válaszolt nekem. Eleinte persze afféle nosztalgikus visszaemlékezések kerültek terítékre, mi van iksszel vagy ipszilonnal, kit, hová sodort az élet. Aztán, ahogy kutatásai eredményei kapcsán egyre inkább felkapta a hajdani kisújszállási diáklány nevét a világsajtó, két éve már ahhoz is vettem magamnak a bátorságot, hogy közvetítő szerepet játsszak abban, hogy az Emberi Méltóság Tanácsa által alapított kitüntetést elfogadja, és eljöjjön az átadó ünnepségre.
Jánosy Károly: Meglepetésként érte, hogy hajdani diáktársa megkapta a lehető legnagyobb tudományos elismerést?
Vágó Lajos:
Nem annyira, mert talán már jeleztem, hogy a mi kisújszállásiak már tavaly, sőt előtte is Nobel-díjasnak tartottuk.
Igaz, az ezt szentesítő, mindenki által látható pecsétet csak most ütötték rá a hivatalos dokumentumokra. Egy kicsit talán minden alföldi ember a magáénak érezheti Katit és a Nobel-díjat is.
Jánosy Károly: Mikor és milyen körülmények közepette hallott először a jó hírről?
Vágó Lajos: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy biztos voltam benne, hogy most már végre elismerik a munkáját. Éppen egy barátom vendégeskedett nálam, amikor kvaterkázás közben fél szemmel rá-ránéztünk a tévére, és egyszer csak olvasom a műsor alatt futó hírcsíkban, hogy Karikó Kataliné és Drew Weissmané lett az orvosi Nobel-díj. Nosza, felbontottuk egy üveg bort, és rögtön írtam egy gratuláló üzenetet Katinak. Gondolom, erre csak később fog majd válaszolni, hiszen egyelőre azt sem tudja, hol áll a feje. De talán arra is sort kerít majd, hogy „hazai pályán", Kisújszálláson ünnepeljen.