A Mail munkatársai az essexi üdülőhelyen, Clactonban próbálták górcső alá venni az egész szigetországra jellemző helyzetet. Annál is inkább, mert a mintegy 50 ezres lélekszámú a városban – és általában a tengerparti településeken – a legrosszabb a helyzet. Clacton lakóinak 47 százaléka gazdaságilag inaktív, szemben az országos 21,7 százalékos átlaggal.
A hideg ellenére egy ötfős csoport gyűlt össze a város főterén – írják Mckinstryék. Egyikük sem dolgozik. A 38 éves James egy padon ülve magyarázza, hogy nyolc éve nincs munkája, és elégedett a kapott segéllyel.
Nekem nem éri meg dolgozni”
– mondja társai egyetértő bólogatása közepette. – „Kifizetik a lakhatási költségeimet, és havi 1300 fontot (kb félmillió forint) kapok. Jobb, ha nem dolgozom, nem éri meg minden nap reggel felkelni.”
James egyébként régebben dolgozott, majd fülzúgása és mentális egészségügyi problémái miatt abbahagyta. Társai azonban soha nem léptek be a munka világába, és nem is volt ambíciójuk arra, hogy karriert építsenek. Igaz, mindannyian ellátásban részesülnek, és a szüleikkel élnek. – „Egyszerűen nem tudtam dolgozni” – magyarázza egyikük. – „Nem bírom a nyomást.”
Feltűnő módon, mind a négyen rokkantsági támogatást igényeltek rossz mentális állapotuk miatt, olyan problémákra hivatkozva, mint depresszió és szorongás.
Az ilyen és ehhez hasonló beszélgetések betekintést nyújtanak a járványos munkanélküliség által sújtott Nagy-Britannia hétköznapjaiba, amely hátráltatja a gazdasági növekedést, a jóléti számlákat pedig a csúcsra emeli. Ez a tehetség és a humán erőforrások katasztrofális pazarlása.
A clactoni tapasztalatok az egész országra jellemzőek, a jóléti függőség felgyorsul, és egyre növekszik munkaerőpiacot elhagyók száma, akik közül nagyon sokan azzal érvelnek, hogy mentális egészségük megőrzése érdekében lépnek ki.
Az egykor „a világ műhelyeként” ismert Nagy-Britannia számára a munkanélküliség mértéke megdöbbentő: 9,4 millió munkaképes korú ember gazdaságilag inaktív, nem keres munkát, és ebből a csoportból kb. 5,5 millióan igényelnek juttatásokat, és több mint 2,8 millióan vannak tartós betegszabadságon – ez a valaha mért legmagasabb szám. A jelenleg 297 milliárd fontos jóléti számla az előrejelzések szerint a következő öt évben 360 milliárdra nő, ami Nagy-Britannia teljes gazdasági teljesítményének 11 százaléka. A táppénzre fordított kiadások 66 milliárd fontról 90 milliárdra emelkednek.
A fiatalabb generációt nagyobb valószínűséggel sújtja a probléma. A Resolution Foundation kutatása kimutatta, hogy
az elmúlt évtizedben több mint kétszeresére, 93 ezerről 190 ezerre nőtt azoknak a 18-24 évesek a száma, akik mentális egészségükre hivatkozva nem dolgoznak.
A 20-as és 30-as éveik elején járók mintegy 12 százaléka mondja magát „fogyatékosnak” mentális helyzete miatt.
A britek ötöde nem érzi úgy, hogy a munka fontos az életében – ez a legmagasabb arány a 24 vizsgált ország – például Franciaország, Svédország, az Egyesült Államok, Nigéria, Japán és Kína - közül.
Az egyik jelentős nemzetközi befektető, Neeraj Kanwar, az indiai Apollo Tyres cég vezetője azt mondta, hogy nem nyit gyárat Nagy-Britanniában, mert a jóléti állam a tétlenség szellemét hozta létre.
A brit munkások alig dolgoznak, inkább a kocsmába mennek”
– panaszkodott Mr. Kanwar.
Az ambíció és a személyes felelősség helyett most fatalizmus, letargia uralkodik, amelyet a még több juttatás követelése és a problémával érdemben foglalkozni próbáló politikusok elleni támadások színeznek.
Pedig szakértők szerint a mentális problémák egyik legjobb ellenszere a munka és munkahely, mivel ez segít célokat találni, a mentális problémákat csak súlyosbítja a semmittevés.