Ascher Tamás és a halálra untatás művészete

Nem először bonyolódom könnyed viszonyba Ascher Tamás „művészetével”. Kezdetben azt hittem, hogy a rendező munkásságában az unalomkeltés (lásd: Apák és Fiúk), mint „dramaturgiai eszköz” specifikus, egy bizonyos műre szabott stílusjegy, nem pedig állandó elem. Súlyos tévedésemre az Örkény Színházban játszott „A várományos” című színmű 29. percében eszméltem rá: Ascher Tamás a nézők halálra untatásának nagymestere. Kritika.

A várományos (írta: Jean-Luc Lagarce) az első perctől kezdve komoly kihívások elé állítja a nézőt. 

A brossúrában meghirdetett vígjáték helyett, egy átvitt értelemben vett posztmodern detektívtörténetet láthat a közönség, hiszen nagyon komoly és alapos nyomozómunkára van szükség ahhoz, hogy kiderüljön miről is szól a színmű. Legkedvesebb Olvasóm számára kritikám e pontján elmondanám, hogy A várományos egy vidéki kulturális intézmény vezetőjének leváltásáról szól, csakhogy ezt a tényt az első fél órában abszolút homály fedi. 

Kezdetben talán még poénnak is veheti mindezt a néző, de mikor már hosszú percek óta nem lát egyebet a színpadon, csak a káoszt, az már azért elég kellemetlen tud lenni. 

A rendező úgy próbálta fokozni a várakozást, hogy a színpadon érdemben nem történik semmi. A darab specialitása továbbá, hogy irreálisan sok színész szerepeltet a színpadon: volt olyan jelenet, amikor – szövegét fegyelmezett kisdiákként mondva fel – egyszerre tizenhét színész korzózott őrült módjára fel s alá a deszkákon.

A történet szerint házastársakról van szó, ám kivétel nélkül mindegyiknek gondja van a másikkal. A házastársak és a kulturális intézmény dolgozói között lévő konfliktusok döbbenetes mennyisége nem segít a történet megértésében. A színpadon megjelenített karakterek egész este egymás túlkiabálásán ügyködtek, a felsorakoztatott figurák összemosódott halmot alkotnak, egyik egyéniség sincs kiemelve, vagy árnyalva. Azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy ki a főszereplő. Lehetetlen rendet tenni ebben a zűrzavarban. A várományos maga a káosz! 

Végig olyan érzésem volt, mintha Ascher Tamás a közönségét nem szórakoztatni, hanem büntetni szerette volna.

A díszlet annyira hasonlított az Örkény Színház aulájához, a háttér falait díszítő absztrakt motívumok megegyeztek a nézőtéren látottakkal, hogy az volt a benyomásom, mintha az Örkényben játszódó darab valójában a teátrumról szólt volna. Szinte kivétel nélkül mindenki ballonkabátot viselt, öltözéküket a nyolcvanas évek pasztell színvilága jellemezte.

Értjük, hogy a rendező egy abszurd darabot szeretett volna bemutatni. Értjük azt is, hogy ez egy kísérleti színmű lehetett, amelyben azt kutatták, hogy hogyan lehet fenntartani a néző figyelmét a legtovább úgy, hogy a lehető legkevesebbet árulják el a tulajdonképpeni témáról. Értjük! Arra viszont magyarázatot kellene adnia a mélyen tisztelt alkotóknak, hogy miért volt hézagos a nézőtér – immáron többedik alkalommal (lásd: Bűn és bűnhődés). A publikum elégedettsége tekintetében a taps nem értékmérő, hiszen manapság a rossz darabot is ugyanúgy megtapsolják szimplán együttérzésből – megszokásból, esetleg illendőségből. 

A siker a telt ház, estéről-estére. 

Valami nem stimmel a belpesti kőszínházakkal és jó lenne tudni a miértjét.

Ezen a romló színvonalon és a növekvő érdektelenségen sem Karácsony, de még Gyurcsány sem tud segíteni. Egyre jobban értjük, hogy Ascher Tamás anyaszínházában, a Katonában miért osztogattak kedvezményes jegyeket a Gyurcsány-párt tagjainak. Legyenek legalább nézők, és ha már ott vannak, tanuljanak önfegyelmet. Bírják ki az elviselhetetlen unalmat.