G. Fodor Gábor: Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

"Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” - (Batsányi János: A franciaországi változásokra /1789/)

Most az egész világ Párizsra figyel. A figyelem indokolt: olimpia van, ami egy globális esemény, az egész világ érdekelt benne, mindenki áhítozik a sikerre, az elismerésre, a győzelemre, a büszkeségre.

De valami más is történik. Előre látjuk a sorsunkat, látjuk, hogy mi fog történni, ha nem fogjuk tudni megvédeni magunkat, a kultúránkat, a civilizációnkat, a közösen osztott életformánkat.

Párizs ugyanis a softpolitikai küzdelemről szól,  arról a kérdésről, hogy mi az élet megélt módja, mi a normális és az abnormális.

Párizs paradox.

Míg a korábbi olimpiák arról szóltak (különösen a megnyitó ünnepségek), hogy rácsodálkoztunk a világra, hogy mennyiféle módon lehet öltözködni, megjelenni, örülni, szomorkodni, győzni és veszteni - mindenki a maga módján, ahogy azt a világ népeinek pluralitása és természetes különbözősége mutatja fel és ez normális, ami természetszerűleg toleranciára és elfogadásra ösztönzött minket a világ sokféleségével szemben, addig Párizs valami merőben másra mutat: 

arra, hogy hogyan veri szét önmagát a mi, saját nyugati kultúránk, mert már nem tud egyetértést felmutatni a legalapvetőbb kérdésekben sem (például mi a nő és mi a férfi), ez pedig abnormális, ami meg nem toleranciára és elfogadásra, hanem ellenséges érzületre és elutasításra ösztönöz, tovább mélyítve a nyugati kultúrán egyébként is már meglévő repedéseket és töréseket.

Paradox az is, hogy a nyugati kultúrán kívüli világ (Algéria, Tajvan) készteti állásfoglalásra kultúránkat, mint ahogy az is, hogy míg az emberek, a többség a józan ész talaján állva felháborodással reagál a provokációra, addig az elit, a hivatalos világ (NOB), és a provokációt támogató kisebbség azt állítja, hogy nincs itt semmi látnivaló, ez a dolgok természetes rendje. Mint ahogy az is a dolgok természetes rendje, hogy a szörnyülködés („úristen, mi folyik az olimpián”) és az áldozatiság póza („nekünk igazunk van a nagy kérdésekben, de hatalmas túlerővel állunk szemben”) veszít, míg az algír és a tajvani sportoló meg nyerni fog, és nincs lehetőség a fellebbezésre.  Úgy látszik ugyanis, hogy a győzelem nem függ össze a többségi állásponttal.

Mással függ össze. A szabadság problémájával.

Mert Párizs arról szól, hogy a szabadság lényege, hogy te magad döntesz arról, hogy te ki vagy, kinek érzed magad és nincsenek olyan rajtad kívül álló mércék (például biológiai nem), ami ebben téged korlátozhat, és minden erre irányuló kísérletet (például gender-teszt ennek a meghatározására)  a szabadságot fenyegető és ezért elvetendő eljárásnak kell tekinteni. Ez ma a szabadság. Erről szólnak a franciaországi változások. Előre nézzük a sorsunkat.

Vagy akár el is kerülhetjük. Ehhez azonban nem a felháborodás, a szörnyülködés és az áldozatiság póza visz közelebb, hanem saját fundamentumaink megerősítése. Annak felmutatása, hogy nem ez, hanem valami egészen más a szabadság.

Ennek bizonyításáról szól az egész nyugati-keresztény hagyományunk.

Vesztésre állunk és csak akkor győzhetünk, ha visszavesszük magunknak a szabadságot. Ez az új Marseillaise. Erre tanít minket Párizs.