Trágár szavak, mély érzelmek: Miért is káromkodunk?

A káromkodás csúnya szokás – ezt tanuljuk gyerekkorunkban – és mégis csináljuk. A szitokszavak használatában is van egyfajta egyéni sajátosság, hiszen mindenkinél más az a szó, ami felszabadulást jelent. De miért is jelent felszabadulást és vajon mi lehet az oka annak, hogy a legtöbb káromkodás a szexualitással kapcsolatos?

Trágár szavaink és káromkodó kifejezéseink nagy része kapcsolódik szexuális töltetű vagy obszcén szavakhoz, kifejezésekhez és ez nem véletlen. Az agresszió és a szexualitás két olyan ösztönkésztetés, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ezt a szoros kapcsolódást megfigyelhetjük már az állatvilágban is: különböző stresszhelyzeteknél, amelyekre az egyik legismertebb megküzdési stratégia, az üss vagy fuss reakció a válasz, olyan állapotot okoz az állatoknál, amelynek velejáró fizikai tünete a genitális aktivitás is. Az aktivizálódott (nem szexuális izgalmi!) helyzetben lévő genitáliák „mutogatása” a hímek esetében egyfajta erőfitoktatást jelent, míg a nőstényeknél másképpen jelenik ez meg, az ő esetükben ez inkább egy felkészülés a hímek által potenciálisan okozott károk elkerülésére. Ez a szoros kapcsolódás, mint evolúciós maradvány az emberek esetében is megjelenik, ennek leghétköznapibb megnyilvánulása a káromkodás – az egyénben felgyülemlett agresszió és frusztráció így, ezzel a két ösztönkésztetés által összekapcsolódva egyfajta katarzisélményt tud nyújtani – a verbalitás szintjén. Olyannyira, hogy a káromkodásnak még a fájdalomcsillapító hatása is ismert: Richard Stephens és munkatársai kutatásukban arra az eredményre jutottak, hogy azok közül, hogy jeges vízben tartották a kezüket, azok, akik káromkodtak közben, több ideig bírták a jeges víz okozta fájdalmat. 

Trágár szavak, mély érzelmek: Miért is káromkodunk? Fotó: Amr Bo Shanab / Connect Images / Connect Images via AFP)

A káromkodás tehát egyfajta szelepként működik: kienged abból a felgyülemlett frusztrációból, amit a mögöttes érzelmek, felgyülemlett agresszió okoz – közvetíti ezeket az érzelmeket és bár sért bizonyos normákat, mégis sok esetben társadalmilag (egyre inkább) elfogadott módon engedi megélni mindezt. 

Bár egyre inkább igaz, hogy a káromkodás társadalmilag elfogadott, vannak, akik már észre sem veszik, de kötőszóként használnak egy-egy obszcén kifejezést, mégis érdemes odafigyelni arra, hogy mikor és milyen közegben használjuk ezeket: 

a gyermekek egy bizonyos korban ugyanis kifejezetten fogékonyak a „csúnya” szavakra. 

Négyéves kor körül jellemző, hogy a gyerekek szókincsében megjelennek bizonyos trágár szavak, ennek több oka is van: ez az az életkor, amikor már biztosan közösségi tapasztalataik is vannak, tehát, ha otthon nem is találkoznak káromkodással, az oviban biztosan lesz legalább egy olyan társuk, akik ezeket bemutatja számukra. A káromkodás és a trágár szavak pedig jellemzően a tiltott kategóriába tartoznak: tehát izgalmasak – ahogy az az érzelmi reakció is nagyon érdekes a gyerek számára, amit az óvónéni vagy a szülő ad, amikor az első csúnya szavak kicsúsznak a gyerek szájából. Az életkor abból a szempontból is releváns, hogy a négyéves gyermeket még éppen eléggé érdeklik az altesti funkciók: a kaki-pisi téma még a szobatisztulási fázis után is érdekes, pszichoszexuális fejlődésüket tekintve pedig mindenféle szexus és az egészséges gyermeki fejlődés szerint érdeklődnek a genitáliák és azok működése iránt. A káromkodásaink nagy része pedig – ahogy fent is olvasható – kifejezetten ezekre irányulnak. 

A gyerekek számára a káromkodás épp úgy feszültségkifejező eszköz, mint a felnőttek esetében, a dackorszak pedig kedvez annak, hogy a szülők és óvónők által nagy gonddal lefektetett szabályok és rendszer ellen lázadjanak vele – és ez teljesen érthető is így. Bár egy természetes jelenségről van szó, érdemes azért gátat is szabni neki: az ugyanis, ahogyan használjuk a nyelvet meghatároz minket is, és fordítva. A káromkodás a nyelv egy érzelmi kifejező eszköze, amely segít az agresszió és a belső frusztráció kifejezésében is, a gyermekek azonban még tanulják azt, ahogyan ezeket az érzelmeiket „becsatornázhatják”, vagyis azokat az önszabályozó módszereket, amelyek segítenek nekik ezen belső feszültségek levezetésében. Ahhoz, hogy ezek az önszabályozó folyamatok az egyén és a társadalom számára is konstruktív módon alakuljanak ki, idő kell és tanulás, ebben pedig a gyermekeknek a felnőtt segítségére lesz szükségük – akik már jó esetben elég jó módszerekre tettek szert ezen belső érzelmeik szabályozása terén. 

A játék és a mese mindig jó irány, ha a gyermekekhez való kapcsolódás a cél: A káromkodás kezelése esetén szintén nyúlhatunk ezekhez.

Kapcsolódó játékok esetében jól jöhetnek az úgynevezett nonszensz játékok, ilyen lehet a káromkodós percek alkalmazása. Ez pontosan az, aminek hangzik: A gyerek kap egy pár percet, amit arra használhat, hogy „kiadja” a benne lévő csúnya szavakat. Elsőre úgy tűnhet, hogy ez megerősíti ezt a szokását, de amennyiben ennek idői és helyi keretei meghatározottak, a módszer működik. A humor szintén működik ezekben a helyzetekben: Ha a gyerek csúnya szót mond, ismételje meg a szülő úgy, mintha rosszul hallotta volna, kifigurázva azt a szót – így egészen új „káromkodás költemények” is születhetnek, amelyekben nincs obszcén kifejezés, ezek pedig a frusztrált helyzetekben szintén működhetnek szelepként.