Kollektív női sors a filmvásznon

Férfiaknak egy átlagos sorozatgyilkosos film, nőknek a hétköznapokat idéző horror lehet Anna Kendrick új filmje.

Több becslés és mérés igyekszik lekövetni azt, hogy mégis mekkora mértéket ölthet a nőket érintő zaklatás és különböző típusú erőszak, és sajnos ki lehet mondani, hogy még a pesszimista becslések is sokszor alulról közelednek a valós számokhoz. Ennek oka például az is, hogy sok megtapasztalt esetben „csak” gyanús, nyomasztó, bizarr légkör kialakulásáról van szó, amelyben a nők sérelmére sokszor „csak” verbális, esetleg nonverbális síkon kerül sor a határátlépésekre. 

Ilyen lehet a bámulás, a sóvárgó tekintetek, a füttyögés, de aki sétált már végig építkezés mellett, esetleg tömegközlekedett már életében egyedül, az biztosan fel tud idézni pár ilyen kellemetlen, visszataszító élményt. 

Bár az ilyen helyzetekben nem történik jogszerűen leírható abúzus, kézzelfogható sérelem, az esetek mégis nyomot hagynak az egyénben: a biztonságérzet hiánya, a sebezhetőség csontig hatoló érzete maradandó élménnyé válik. Anna Kendrick nemrégiben debütált rendezése, a „Nő a reflektorfényben” nemcsak Rodney Alcala amerikai sorozatgyilkos történetét dolgozza fel, hanem ezt a minden nő számára ismerős élményt is megmutatja a képernyőn keresztül. 

A „Nő a reflektorfényben” lehetne egy újabb, a sorozatgyilkosokról készült filmek sorában, de mégis kitűnik onnan: nem egy klasszikus véres-gyilkolós film, amit talán megszokásból várnánk a sztoritól, sőt, ezek a jelenetek egészen másodlagos jelentőségűnek tűnnek. Ami főszerepet kapott, az a női perspektíva, azok a biztonságérzetet, sebezhetőséget triggerelő megélések, amelyek, mind a hetvenes években, mind manapság hétköznapinak számítanak egy átlagos nő életében. A „Nő a reflektorfényben” a férfi nézők számára csak egy átlagos, talán kicsit még unalmas és lapos sorozatgyilkosos film, hiszen hiányoznak belőle az igazán explicit kaszabolós jelenetek, de a nőknek a hétköznapokat idéző horror lehet Anna Kendrick új filmje. A jelenetek tele vannak olyan apróságoknak tűnő részletekkel, mint például az engedély nélküli érintések, mikro-beszólások, minősítések, amelyekre adott reakciók Kendrick játékában szinte már kellemetlenül tükrözik a valóságot: 

azt a nyomasztó atmoszférát, amelyben a nő abba a dilemmába szorul, hogy jelezze-e a határsértést és védje-e meg magát, mondjon-e határozottan nemet – vagy ezzel sérelmet okozna a férfinak, amelynek feloldása aztán szintén az ő feladata lenne. 

A streamingszolgáltatók kínálatában egyre több olyan termék található, amelyekben a nők és a női szempont kerül a fókuszba, mégis ezek között viszonylag kevés az olyan, ami nem erőltetetten, torkon lenyomva, ellentmondást nem tűrően adja át a néha már woke propagandába hajló szemléletet. Éppen ezért „A nő reflektorfényben” kiemelkedik ezek közül, mert bár érzékenyen nyúl a témához, érti, hogy annak súlyossága önmagában éppen elég ahhoz, hogy elérje az ingerküszöböt. 

Ez a kollektív női sors, aminek tagadása és túlhangsúlyozása felesleges, hiszen nincs olyan nő, akinek ne lenne róla tapasztalata, akinek pedig valamilyen szerencsés okból mégsincs, most megnézheti milyen ez, ha végignézi a filmet.