Maranello kincsei - Galleria Ferrari

Lassan ismét felbőgnek a motorok az idei Forma-1-es szezonnyitó futamán Ausztráliában. Milliók fogják nyomon követni az eseményeket a tévéképernyőkön és az interneten keresztül. Nagy részük a legnépszerűbb csapatnak szurkol: a Ferrarinak. Bizonyosan egyetértenek velem abban, hogy a csapat főhadiszállására - a "Tifosik Mekkájába" - mindenképpen el kell látogatni. Ez a varázslatos hely nem más, mint Maranello.

Az aréna. Középen az 599 GTB

Régi álmom teljesült, amikor sikerült végre eljutnom Maranellóba. Már évek óta tervezgettem, hogy ha Olaszországba visz az utam, mindenképp beleveszem a programba ezt a kirándulást, a napon való sütkérezés és a pizzák mellé. Az első három itáliai kiruccanásom során ez sajnos nem jött össze, de hát ugye három a magyar igazság, és egy az a bizonyos ráadás, amikor már csak azért is elmegyünk.

Természetesen az ember előbb tájékozódik a cél topográfiai helyzetéről. Magyarországi távolságokhoz szokva a térképen nem tűnt hosszúnak a táv Jesolo és Maranello között. Jó sok autópálya és pár tíz kilométer alsóbbrendű út. Aki sokat járt Olaszországban, minden bizonnyal tisztában van vele, hogy a lekanyarodást jelző táblák közvetlenül a lekanyarodó sáv elé teszik, így ha egy kicsit elnézzük a térképet, soha nem találunk oda a célunkhoz. GPS mindenképp elkél. Az északi, turisták által nyáron megszállás alatt tartott városkákat és az autópályát elhagyva a környezet egyre jobban hasonlított egy elhanyagolt észak-magyarországi zsákfaluhoz. Már azt hittük, megint eltévedtünk, mikor megláttuk Maranello tábláját.

A rajtszáma árulkodik: Ferrari 268 SP

A kisvárosba bevezető út jobb oldalán fekszik a híres tesztpálya. Ha valaki szerencsés, a bozótból megszemlélheti az aktuális világbajnokot, ahogy rója a köröket. Nekünk egy sima tesztpilóta is megtette volna, de sajnos nem lettünk Fortuna kegyeltjei. Így tovább indultunk a főúton. A változás szembetűnő az imént említett elhagyatott utakhoz képest. Rend, tisztaság és pompa. Mindenhol a "pacis" címer díszeleg. De keressük meg, amiért jöttünk!

Nemi szájtátás és keringőzés után az utunk a Galleria Ferrarihoz, a Ferrari-múzeumhoz vezetett, amely közvetlenül a Ferrari-gyárral szemben található. Rengeteg eseménynek ad helyet: koncertek, divatbemutatók és egyéb kulturális események váltják egymást a kültéri színpadon.

Szélcsatornában használatos Ferrari-modell

A shopon átverekedve magunkat sikerült megváltani a belépőket és már bent is voltunk. Csak úgy szívtuk magunkba az érzést. Hihetetlen gépcsodák és relikviák ragyogtak körös-körül. A múzeum legjellemzőbb tulajdonsága, hogy folyamatosan változik. Ha valaki egy év elteltével újra ellátogat ide, előfordulhat, hogy az autók felét kicserélik addigra. Az alsó szint első termébe lépve "Jean Todt munka közben csücsörít" poszter fogadott vállvetve egy oldtimer Shell üzemanyagtöltő berendezéssel. A lábaink előtt számos régi F1-es és túraautó terpeszkedett, makulátlan, gyári állapotban. Tudom én, hogy erről szól egy autósmúzeum, de számomra meglepő és felemelő érzés volt látni ezeket a sok évtizedes vörös vitézeket teljes, eredeti harci díszben.

A terem közepén terepasztalokon számos jelenetet rendeztek be kis vitrinekben, amelyeken kerékcserét, ferraris versenyzőt a dobogó tetején, mini motorhome-ot és sok-sok kicsinyített modellautót láthattunk. Elnézegettem őket, de valahogy nem kötöttek le úgy, mint az 1:1-es eredeti járgányok. Találtam egy Schumi eredményei előtt tisztelgő táblát és egy lépcsőt, amely a félemeleten található dobogóra vezetett. Itt egy 1953-ban készített 500 Mondial díszelgett 15-ös rajtszámot viselve. A nyitott modell érdekessége a piciny szélvédő, amely csak az autó jobb oldalán lévő pilótaülés előtt helyezkedik el. A navigátor helyét letakarták, nehogy verseny közben rontsa a légellenállást... A következő teremben egy 2005-ös Superamerica talált ideiglenes garázsra, a falakat híres zenészek képei és hangszerek díszítették. Rod Stewart egyik pólója is felkerült a látványosságok közé egy képpel együtt, amelyen ezt a ruhadarabot viselve pózol két Ferrarija társaságában.

Ez a formaterv osztja meg legjobban a közvéleményt. Vagy imádják, vagy borzasztó csúnyának találják

Továbbhaladva beléptünk egy félkör alakú helyiségbe. Középen egy metálbordó 599 GTB állt, pihentetve 620 lóerejét, körülötte egy dobogón pedig hét darab Ferrari-ikon - együtt rendkívüli látványt nyújtottak. A bejáratnál felfedeztünk egy henger alakú kis beugrót, amelyben az 1999-es F1-es bajnok autó fejjel lefelé, jógázva leste a padlót...

Irány az emelet! Egy pár F1-es motortanulmány V12-V8-ig. Felettük a karosszéria sematizált modellje, amelyben szolgáltak. A munkatársak telepakoltak egy kétszer tízméteres üvegvitrint is motorokkal, hátha nem esik le az állunk a padlószintre az előbb látottaktól. Leesett. Így kihagytam a vitrint. A szemem sarkában megcsillant valami. Persze, hogy piros. Egy tető nélküli F50-es volt. Vele szemben "elődje", az F40-es szemezett. Rá jutott elég anyag: tetőt is kapott a V8-as, a 478 lóerős motoron kívül. Szintén V8-as motorral van felvértezve a mellette található 1984-es gyártású 288 GTO, amely 400 lóerejével elérte a 306 km/órás sebességet. Még egy nagyágyú volt ebben a díszteremben: egy 2003-as 360 GTO. Ez lett a kisfiam kedvenc autója. Nem csodálom. Elég impozáns darab így, tuningolva.

1986-os Ferrari Cart versenyautó, 690 lóerős V8-as erőforrással

Az utolsó teremben a legnagyobb sztárok tündököltek. Mick Hucknall (Simply Red) és Herbie Hancock mellett a minden lében két kanál Dino 246 GT, a múzeumban egyetlen sárga 275 GTB/4 és a hightech Enzo feszített a modern képek és egy piros zongora között. A hangulatot változó színű spotlámpákkal próbálták feldobni, felejthető látványt nyújtva.

De mondanom se kell, hogy nem a fénytechnika nyújtja az esztétikai élvezetet, hanem az autók. Felnik, kormányok, szélcsatornamodellek, drótvázas tanulmányok, poszterek és sok-sok minden más, ami ott van, és ami hamisítatlan Ferrari.