Meg kell tanulnom egy esőtáncot

Elhoztuk a hatodik helyezést és a kategóriagyőzelmet, mondhatjuk, hogy elégedettek vagyunk. Csapatszinten ez mindenképpen igaz, én azonban kicsit többet, mást vártam. Ezúttal a nyers tempómmal nem volt hiba, sőt néha már hajmeresztő módon gyűrtem le a vetélytársakat. Csináltam azonban egy buta hibát, amivel vesztettem hét-nyolc másodpercet. A legjobban mégsem ezt bánom, hanem hogy nem jött meg az eső, pedig akkor még a nagyokat is elkaphattuk volna. Azt hiszem, meg kéne tanulnom valami tuti esőtáncot.  

Tizenkét óra, fél nap, meg sem kottyan - azt hiszem sokan így álltak hozzá ehhez a versenyhez, hiszen a mezőny legtöbb résztvevője már valahol teljesített egy 24 órást. A verseny előtti sajtóbeszélgetésen sokan kérdezték, mennyire lesz más, mire kell külön készülni. A válasz már akkor is az volt, ami most is eszembe jut: ez sokkal könnyebb.

Hazai pályán versenyezni nagy könnyebbség, még akkor is, ha az ellenfelek is gyorsan beletanulnak. Itt inkább arra kellett figyelni, hogy ne megszokásból menjek, és nehogy elgondolkozzak valamin. Bár elvileg a Hungaroring kanyargós vonalvezetése miatt jóval nagyobb a két óra alatt ránk eső fizikai megterhelés, valójában nem éreztem így, sőt végig könnyed tudtam maradni. Ha nem romlott volna el a kulacsom, akkor szerintem az égvilágon semmilyen problémám nem lett volna. De elromlott, így eléggé gyötrelmes lett a saját köreim vége, de erről majd később.

A májusi, sikeresnek mondható nürburgringi kalandunk után mindenki pozitívan várta a hungaroringi 12 órást, hiszen az ottani kiváló részeredmények itthon már elvárásokat szültek. Walter Csabi, Wéber Gabi és jómagam is annyit mentünk, nyertünk már a Hungaroringen, hogy mindenki kategóriagyőzelmet várt tőlünk. Mi sem álltunk ehhez másképp, de senki nem tudta megmondani, mire számíthatunk az abszolútban. Rengeteg erős autó volt a nevezési listán, amelyeknél kanyarokban jobbak vagyunk, de egyenesben egyszerűen kikerülnek minket. A feladat tehát, akárcsak a Nürburgringen, itt is összetett volt, és akkor még jött a kérdés, hol fogunk tudni előzni. A verseny megadta a választ.

Azt mondják, a Hungaroringen csak két helyen lehet előzni. Ha ez így lenne, akkor szörnyen unalmas és idegesítő lett volna a hungaroringi 12 órás verseny, de szerencsére megdőlt az elmélet. A hármas kanyar kivételével mindenhol sikerült lendületből előznöm, még akkor is, ha nem feltétlenül akartak elengedni. A kis 120d félelmetesen gyors volt a Hungaroring hátsó, kanyargós részében, a kanyarok előtt alig kellett fékezni. Ezért aztán az erősebb autókat is kerülgetni tudtunk, de jól össze kellett rakni az íveket, mert erőből már nem voltunk annyira ütőképesek.

Volt egy újítás is az autóban: ezúttal olyan belső kamerát szereltek be az autóba, amelynek a képét átjátszották a helyi hálózatra, így verseny közben a monitorokon folyamatosan követni lehetett, mit csinál az éppen bent ülő pilótánk. Jó volt hallgatni a csapat kamionjában a meglepődött emberek reakcióit, amikor a belső kameránkat nézve nem hitték el, hogy milyen helyeken előzünk meg autókat. Az időmérőn például egy Porschét gyűrtem le az egyik lehetetlen helyen, amin utólag a csapattársak is nevettek.

A versenyről is érdekes lesz majd visszanézni a felvételt, hiszen emlékeim szerint néha hajmeresztő módon hagytam el néhány lekörözött versenyzőt. A mi autónk nem túl erős, de ha egyszer lendületben van, akkor nagyon gyors. Pont ezért arra nem volt lehetőség, hogy valaki mögé beállva, majd onnan kigyorsítva az egyenesben előzzünk, amint utolértem valakit, már mentem is be mellé. Az már korábban kiderült, hogy ha a kétórás etap elején nagyon sietek, akkor a végére nem marad gumi, ezért a saját etapom elején nem szabadott kapkodni, a végén meg kicsit igyekezni kellett.

Ehhez jött még, hogy szakaszosan elromlott a rádióm, és pár kör után kiderült, hogy nem működik a kulacsom. Így aztán verseny közben öt körön keresztül kulacsot szereltem, majd többször a rádióit is. Egy olyan pályán, ahol a leghosszabb egyenes nincs 800 méter és közben még váltogatni is kell, nem éppen könnyű feladat ez, de megint segített egy kicsit a hazai pálya, hiszen nem kötött le annyira a vezetés, tudtam mással foglalkozni. Sajnos a kulacskérdés nem oldódott meg, így a két óra utolsó fél órájában nem csak a hátsó gumim, hanem a koncentrációm is erősen kopott. Ennek lett is következménye, hiszen a kettes kanyarban addig néztem a tükörben, hogy ki fog megelőzni, míg kicsit lementem a koszos ívre. Szerencsére nem pörögtem meg, csak elcsúsztam a bukótérig, de meg kellett várnom, míg négy autó elment mellettem. Ezzel a kis hibával vesztettem körülbelül hét-nyolc másodpercet, ami az addigi köreimet nézve bosszantó. Mindezt öt körrel a saját két órám letelte előtt műveltem, így nagyon nem volt időm helyrehozni a hibát, jött a csere.

Szerencsére a verseny előtt rengeteget gyakoroltuk a pilótacserét, így elmondható, hogy mind jól ment. Nem így a kerékcsere, ahol a bal oldalt a magyar fiúk cserélték, a jobbot a németek. Sajnos a jobb oldal mindig lemaradásban volt, így már én is régen az autóban ültem, amikor végre valahára a jobb hátsó kereket is sikerült feltenni. Most is drága másodperceket vesztettünk a bokszban, amire majd később oda kell figyelni. Szerencsére, amikor kiszálltam, zökkenőmentes ment a dolog, pedig kicsit megszédültem a kiszálláskor. Amikor Walter Csabi elindult, beszédelegtem a bokszba, és leültem a földre egy kis itókával, hogy szusszanjak egyet. Amikor felnéztem, már csak azt láttam, hogy kiéhezett fotósok, tévések hada vesz körül, mindenki engem vesz. Ezért van pár fantasztikus kép rólam.

A verseny vége kicsit izgalmasabbra sikerült, mint hittük. A legnagyobb konkurens ugyanis felgyorsult, a szintén schubertes 320d egyre jobb időket repesztett, miközben mi már nem tudtunk gyorsulni. A csapaton belüli konkurencia tehát hatékonyan tanult tőlünk, plusz már a Nürburgring óta tudjuk, hogy a 320d egyenesben gyorsabb. A mi beállításunk viszont nem sikerült tökéletesen, ami már futam közben világossá vált, de arra nincs idő, hogy versenyen változtassunk. Így hát a külső szemlélők csak azt látták, hogy a mi autónkat vészesen megközelítette a BMW 320d.

Szerencsére ismét kiderült, hogy az autósportban is fontos a fogyasztás. Ha nem így lenne, akkor nem nyertük volna meg a dízelkategóriát a hungaroringi 12 óráson, és bizony nem vertünk volna meg Porschét, Ferrarit, vagy éppen pár Seatot. Ugyan a hazai pálya előnyét élveztük, de mégsem sikerült akkora előnyt kiautózni, amit szerettünk volna. De itt jött képbe az, hogy nekünk az utolsó kiálláskor már nem kellett tankolni, ami több mint kétperces plusz időtöltés a bokszutcában. A vetélytárs 320d-nek viszont kellett, így másfél kör hátrányba keveredtek.

A szerencse is segített, hiszen a mi cserénknél Code 60 lett, ami azt jelenti, hogy egy baleset miatt mindenki hatvannal mehet a pályán. Egy gyors cserével még egy kis távolságot nyertünk, így a végén Walter Csabi két kör előnyre tornászta fel az addig kicsinek tűnő előnyünket. A 120d tehát ismét hatékony hosszútávú versenyautónak bizonyult, megint megelőztünk jóval erősebb autókat is.

A csapat egészét nézve még van mit javítani, de két verseny után az lenne a meglepő, ha azt hinnénk, hogy mindent tudunk a hosszútávú versenyzésről. Még mindig sokat vesztünk a bokszutcában, ami nagyon értékes idő a versenypályán.

A verseny végére még egy tanulság maradt: most értettem meg igazán, miért olyan nagy szám, hogy májusban első próbálkozásra végigmentünk a nürburgringi 24 óráson. Leintéskor érdekes volt belegondolni, hogy a Nürburgringen még egyszer ennyit kellett menni, többnyire az éjszakában.