30 évesen van csúcsformában - BMW R 1200 GS teszt

Harmincadik születésnapja alkalmából a bajorok még egy vezérműtengellyel, öt plusz lóerővel és néhány további finomsággal látták el legkeresettebb modelljüknek számító R 1200 GS túraendurót. Kipróbáltuk, hogy a szerénynek tűnő ajándékoknak milyen hatásuk van a gyakorlatban.

Hiába harmincéves, remek formában van a jó öreg GS
(Még több fotó a galériában, kattintson a képre!)

Hoppá, mi ez? Az önindító benyomása után a motor már alapjáraton úgy morog, mintha elfelejtették volna rendesen meghúzni a hangtompító csavarjait. Ennek oka, hogy a GS sikertörténetének harminc éve alatt a BMW első ízben alkalmaz a kipufogóban elektronikusan vezérelt csappantyút. Közvetlenül a véghangtompító előtt helyezték el, a terheléstől függően szabályozza az áteresztést illetve a torlónyomást, és a szigorú zajszintkorlátozások korában bár homologizációbarát, mégis rendkívül dögös bokszerhangot produkál. Emellett kis fordulaton növeli a forgatónyomatékot is. A rossz hír: ezt a csappantyút a régebbi modellekbe utólag nem lehet beszerelni. A jó hír viszont, hogy ez csak egyetlen összetevője annak a számtalan apróságnak, amelyek a 2010-es modellt a GS történetének legjobb gépévé hivatottak tenni.

Új: dohc-power

A négy radiális elrendezésű szeleppel ellátott dohc hengerfej 2008 elején, a HP2 Sportban mutatkozott be. Különös jellemzője, hogy mindkét vízszintes vezérműtengely egy szívó- és egy kipufogószelepet is működtet, nagyon könnyű, egykarú himbával. A radiális elrendezés előnye, hogy a kompakt égéstérben nagyméretű szeleptányérok is elférnek (36 helyett 39 és 31 helyett 33 milliméter). A GS számára a csúcsteljesítményre kihegyezett hengerfejeket egyébként módosították. A nyomaték és a teljesítmény megnövelésére az alsó és középső fordulatszám-tartományban megváltoztatták a vezérlési időket is. Ezenkívül a kónuszosan csiszolt bütyökprofilok nagyobb mértékű szelepemelkedést eredményeznek. A HP2-höz képest az égésteret is megváltoztatták, és a szívóoldalon már nem polírozzák a felületet. A 12:1-es sűrítési arányt, valamint a dupla gyújtást az előző GS-ből vették át. Összességében ez a konstrukció nem jelent az előző modellnél nagyobb tömeget.

Míg az 1170 köbcentiméteres bokszer bemelegszik a háttérben, még egyszer rápillantunk a módosult műszaki adatokra: a szülinapos modell megkapta a HP2 dohc hengerfejét, így most már nagyobb névleges teljesítménnyel bír. A GS boxere állítólag 110 lóerő 7750/percnél és 120 newtonméter 6000/percnél. Már most eláruljuk, hogy a mérőpadon 112 lóerőt mértünk 7500/percnél és 117 newtonmétert 6200/percnél. Ez persze jó, de nem kiemelkedő. A 2009-es GS, amely referenciamodellként vesz részt a teszten, a mérőpadon 7700/percnél tanúsított 110 lóerejével és 5600/percnél mért 117 newtonméterével majdnem ugyanilyen lenyűgöző. A világ minden diagramjánál fontosabb ugyanakkor az, hogy a motor a gyakorlatban hogyan tudja kihasználni ezt az erőt. Úgyhogy nyeregbe!

Hosszú távon már idegesítő lehet az új kipufogó hangja

Úgy tűnik, hazaérkeztem, hiszen minden ismerős: az ülés, a kormány és a futómű semmit nem változott. Na jó, majdnem minden: az információs display felosztása más lett, és a piros tartomány csak 8500-nál kezdődik. Az új modell tehát 500-zal többet pörög, mint elődje. Dögös hangja, amely kezdetben még élvezetesnek tűnt, állandó jelleggel 4000 és 5000/perc között motorozva a Garda-tó körüli számtalan alagútban már zavaróvá válik, sőt, időnként már idegesítő. Ezt leszámítva a GS-re jellemző jóérzésben mi sem változott.

A teszt a Motorrevüben jelent meg.