Még ha nyomorban is él az ország, pocsék az úthálózat, és a gazdaság átállt a haditermelésre, egy valamirevaló diktátor akkor sem sajnálja magától a kor csúcsszínvonalú luxusautóit. A fényűző gépparkot a sokszor nép „választott” fiai is alanyi joguknak tartották. Lenin például a proletárdiktatúra kezdetén a kivégeztetett cári család Rolls-Royce-át használta, és annyira megkedvelte a márkát, hogy további nyolc darabot rendelt Angliából személyes használatra. Nagyon is ésszerű volt a választása: korának legjobb autója volt a Silver Ghost, bár a rögös szovjet utakkal és a kemény téllel még ennek is meggyűlt a baja. Ezért Vlagyimir Iljics részére az egyik Rollst átalakíttatták luxusszánná úgy, hogy hátulra oldalanként egy lánctalpat szereltek fel, az eredeti első kerekek alá pedig sítalpakat barkácsoltak.
Sztálin, aki tanítójához hasonlóan mélységesen elítélte az imperialistákat, szintén a nyugati luxusmárkákat kedvelte, annyi különbséggel, hogy nem Nagy-Britanniában, hanem Amerikában adta le megrendeléseit. Lincolnok és Cadilllacek kerültek a pártgarázsba, a generalisszimusz igazi kedvencei mégis a Packard gyár soros nyolchengeres vagy V12-es limuzinjai voltak, párttársai feljegyzései szerint egyenesen rajongott értük. Nem csoda, hogy az egyik Packard adta a mintát az első szovjet luxusautó, a ZISZ nevű batár megtervezéséhez, amelynek neve a Sztálin Autógyárra (Zavod imenyi Sztálina) utalt. Ebből az eleve páncélozott 110-es alapmodell mellett készült egy minden elképzelhető támadás ellen védett 115-ös változat is, közel nyolc centi vastag üvegekkel és öt tonnás saját tömeggel. Ilyennel furikáztak a baráti szocialista országok paranoiás vezetői is, élükön Rákosi Mátyással - aki kíváncsi a kapitális limuzinra, megnézheti egy példányát a Terror Házában.
A személyi kultusz felszámolására törekvő Hruscsov ukászára a ZISZ-t ZIL-re keresztelték át, viszont továbbra is megmaradt a csúcsvezetés reprezentációs járművének. Még a peresztrojkát is túlélte a márka, holott Gorbacsov a kiváltságok felszámolása jegyében megnyirbálta a szovjet luxuscikkeket (ennek esett áldozatul az egy számmal kisebb limuzinokat készítő Csajka üzem). Csodával határos módon a ZIL bő két évtizeddel a Szovjetunió feldarabolása óta is elvegetál, sőt, az orosz nacionalizmus feléledésével a visszatérésre készül egy látványos prototípussal. 1990 előtt pedig egyetlen kommunista diktátor sem engedhette meg magának, hogy ne ilyen autóval mutatkozzon fontos diplomáciai eseményeken vagy a munkásmozgalom szempontjából jeles évfordulókon, például november 7-én vagy május 1-én. Akárcsak a ZISZ-ekből, a ZIL-ekből is készültek nyitott, úgynevezett integetős változatok a nagy állami parádékra, igaz, ilyenkor az útvonal több száz méteres körzetében mindent átkutattak lehetséges merénylők után.
Sztálin, Hrucsov és Brezsnyev közös vonása volt, hogy előszeretettel adott ajándékba luxusautót a baráti országok vezetőinek, részben azért, hogy lekötelezzék őket, részben pedig azért, hogy az egész világ előtt demonstrálják a szovjet ipar nagyságát. Csakhogy az említett protokolleseményeken kívül nemigen akaródzott a vezetőknek szovjet monstrumokkal furikázni. Rákosi Mátyás leginkább Cadillackel, Kádár János pedig Mercedes S-osztállyal szeretett útnak indulni, nyári hétvégéken például Budapestről a balatonaligai pártüdülőbe, természetesen rendőrmotoros felvezetéssel. Az NDK-s Erich Honecker nem volt hajlandó nyugatnémet autóba ülni, úgyhogy inkább nyújtott Volvo 240-essel vagy Citroen CX-szel váltotta ki a szovjet autókat - hiába, mégis csak fontosak az elvek.
Boros Jenő újságíró, két autóbolond diktátorárról ír a Leváltott modellek című könyvében. Az egyikük Jugoszlávia egykori ura, Josip Broz Tito, aki hatalmas flottát tartott fenn, és Cadillacjével állítólag maga fuvarozta Sophia Lorent Nagy-Brujun szigetén. Tito, akit egy időben az imperialitsák láncos kutyájának csúfoltak a kommunista országok, ezen kívül jó néhány Lincolnt, Packardot, Mercedest és Horchot is fenntartott, a Zastava Campagnolát pedig népétől kapta ajándékba vadászataira. A másik autóőrült pártvezető nem más volt, mint Leonyid Brezsnyev, akinek többek között egy Mercedes 300 SL rodaster, egy Lincoln Town Car és Nixon ajándékaként egy Cadillac is állt a garázsában. Ő lehetőleg titokban vezette nyugati autóit, így azt az esetet is rögtön eltussolták, amikor egyszer Moszkva utcáin összetörte Rollys-Royce Silver Shadow-ját - a roncs azonban máig megvan egy múzeumban.
Nemcsak a kommunista, hanem a nemzetiszocialista vezetők is éltek-haltak az elegáns autókért. Hitler elsőként ismerte fel, hogy propagandára is felhasználhatja az autót, és a több rekordot megdöntő Auto Union versenygépek mellett a nemzeti népautó, a KDF-Wagen (későbbi Volkswagen) ügyét is látszólag szívén viselte. Ám valójában egyetlen márka, a Mercedes állt közel hozzá, már puccsista korában is egy Benz 11/40 PS-re alkudozott. Amikor aztán kancellárrá választották, nem kellett többé engedményekért könyörögnie, hanem azonnal megkapta a gyár legújabb fejlesztéseit. Kedvence az irdatlan méretű, háromtengelyes G4 terepjáró-kabrió keverék volt, amiből egyet spanyol kollégájának, Francónak ajándékozott, de flottájába tartozott az álomszép, kompresszoros 500 K is. A Führer leggyakrabban használt autója az elegáns 770-es, vagy, ahogy kapitális méretei alapján hívták, „Grosser” volt, amelyet természetesen szintén sofőrös limuzinként használt, annál is inkább, mert nem volt jogosítványa.
Egy ilyen 770-es Mercedest kapott ajándékba Hitlertől Mussolini is, aki azonban ettől nemzeti büszkeségében sértve érezte magát, és azonnal utasította a Fiat gyárat egy reprezentatív olasz limuzin kifejlesztésére. Így született meg a hathengeres, 85 lóerős Fiat 2800 Torpedo, amelyből összesen tizenkét példány készült - ezek egyike nemrég talált gazdára egy árverésen. A Duce Hitleről és Sztálintól eltérően nemcsak felszínesen rajongott az autókért, hanem érdekelte is a technika és a motorsport, és a gördülő erődök helyett inkább a kecses, szép ívű karosszériákat értékelte. Szerencséjére regnálása előtt és után is az olasz járműgyártás erőssége volt a dizájn, különösen, ami az Alfa Romeo mesés sportkocsijait, például a 6C 2500-at illette. A fasiszta vezér végzete is olasz autóhoz kötődik: szeretőjével, Clara Petaccival éppen egy Laciával menekült, amikor 1945 áprilisában partizánok feltartóztatták a Comói-tó partján, másnap pedig mindkettőjüket agyonlőtték.
Anélkül, hogy megítélnénk történelmi szerepét, érdemes Horthy Miklós járműveire is néhány szót szánnunk, hiszen a legtöbben egyetlen közlekedési eszközeként a fehér lovat ismerik. Évtizedek óta áll egy lepusztult állapotában is impozáns Maybach Zeppelin a Közlekedési Múzeum titkos raktárában, amit szökőévente egyszer mutatnak meg a nagyközönségnek, és néha ez a kísérletek is bajhoz vezetnek, hiszen egyszer a váltót tette tönkre egy alkalmazott, máskor pedig félig leesett a trélerről. Ezt a közhiedelem kormányzói autónak tartotta, a Veterán Autó és Motor szaklap cikksorozata szerint azonban semmi bizonyíték sincs arra, hogy Horthy valóban ezt a Maybachot használta. Biztosra vehető ugyanakkor, hogy 1937-ben Hitler személyes ajándékaként egy Mercedes Grosser érkezett Budapestre. Mint a cikk szerzője, Ocskay Zoltán felkutatta, a Kormányzói Gépkocsiosztagban eleinte főleg Minervák szolgálták az ország vezetőjét, később pedig Horthy kedvenc márkája, a Horch váltotta fel őket.
Annak, hogy a kormányzó nem lelkesedett túlságosan a Mercedesekért, elsősorban politikai okai lehettek, a második világháború után néhány évvel azonban nagyot változott a márka megítélése és gyorsan feledésbe merültek a nemzetiszocialisták megrendelései. Nemcsak a demokratikusan megválasztott vezetők, hanem a despoták is újra felfedezték maguknak a stuttgarti luxusautókat, minden idők legnépszerűbb diktátorautója pedig - a ZIL-t is maga mögé utasítva - a korát messze megelőző technikájú Mercedes 600-as lett. Ezekben a 250 lóerős, nyújtott és félig nyitott (Landaulet) kivitelben is rendelhető cirkálókban szinte mindent hidraulika mozgatott, a rugózása pedig varázsszőnyegszerű volt. A gyár inkább nem veri nagydobra a kétes hírű megrendelők listáját, de állítólag Leonyid Brezsnyev, Josip-Broz Tito, Nikolae Ceausescu, Kim Ir Szen, Enver Hoxha és Idi Aman Dada is rendelt belőle egyet-egyet, Fidel Castro limuzinjába pedig talán még extra szivargyújtót is beépítettek. Az egyik legérdekesebb Mercedes 600-as idén került egy svéd autómúzeumba néhány horpadással tarkítva és homokkal teleszórva, de kompletten - ezt Szaddam Husszein használta.
Ezzel elérkeztünk a közelmúlt bukott diktátoraihoz és azok járműparkjaihoz, amiket a digitális kamerák és az internet korában is érthetetlenül sok mendemonda övez. Annyi biztos, hogy Husszein a csúcstartók közé tartozik: legalább 60-80 luxusautó sorakozott bagdadi kastélya alatt, és ezen kívül Irak több pontján tucatjával álltak az értékes vagy különleges kocsik a rejtett mélygarázsokban. Kocsijai egyik részét széthordták a helyi lakosok, a másikat pedig egyszerűen megsemmisítették az amerikai katonák. Szaddam gyűjteménye is eltörpül azonban ahhoz az 1300 járműhöz képest, amit kegyetlenségeiről híres fia, Udaj halmozott fel. A hatalmas flottába többféle Ferrari (Testarossa, F40, 550 Maranello), Lamborghini LM002, McLaren F1 és egy külön Porsche-kollekció tartozott, emellett különös vonzalmat érzett a részben igencsak ízléstelen replikák, vagyis klasszikusnak látszó épített autók iránt.
A furcsaságokért egy másik nemrég elűzött diktátor, Kadhafi is rajongott, az egész világ látta például a híradókban, ahogy két felkelő az oldalt nyitott, elektromosra alakított Fiat 500-asát meglovasítja. Ezen kívül komikus golfkocsikban is szívesen parádézott a diktátor, a legnagyobb terveket viszont egy lapos sportautóhoz, az Saroukh el-Jamahirijához (Líbiai Rakétához) fűzte, amit helyben készült gyártani. Gyűjteménye további része a homályba vész, de azért olykor váratlanul mégis felbukkan egy egész diktátori flotta. Ez történt idén nyáron Párizsban, amikor 3,1 millió euró értékben elárvereztek egy 11 egzotikus sportkocsiból, többek között Bugatti Veyronból, Porsche Carrera GT-ből és Maserati MC12-ből álló gyűjteményt. Ez egykor Teudoro Nguema Obiang Magu többé-kevésbé jogos tulajdona volt, aki nem más, mint Egyenlítői-Guinea diktátorának fia.
Olyan is előfordult, hogy egy évtizedeken keresztül hét lakat alatt őrzött elnöki flotta néhány titkos tagja egy temetés miatt mégis az érdeklődés középpontjába került. Pontosan ezt történt Kim Jong-Il ravatalán, amikor nem csak az észak koreaiak önmarcangoló gyászát nézte döbbenten a világ, hanem a díszmenetet kísérő flotta összetételét is. Szovjet autók helyett ugyanis Mercedesek gördültek a hatalmas (ám a kevés magánautó miatt hétköznapokon teljesen forgalommentes) phenjani utakon, a koporsót pedig egy átalakított Lincoln szállította – maga megtestesült gonosz, Amerika gyártmánya.