„Valaki írni tud, és ír egy könyvet, még akkor is, ha tudja, hogy azt rajta kívül valószínűleg senki se fogja elolvasni, de valahogy ki akarja adni magából a gondolatait. Én az autóépítéshez értek, ha úgy tetszik, ez az autó az én könyvem, megmutatja a hozzáállásomat az autóversenyzéshez, és azt tapasztalatot, amit az elmúlt években magamba szívtam. De hozzáteszem, hogy életemben nem tanultam annyit, mint a képeken látható 'valami' megalkotása közben” – vallja magáról Antal Krisztián, aki a világ egyik leghíresebb hegyi felfutó versenyén, a Pikes Peaken indul jövő nyáron ezzel a szokatlan formájú és technikájú versenyautóval.
„2011-ben már kipróbáltam magam egy szintén saját építésű Toyota Celicával, 8. lettem a Time Attack kategóriában, úgy, hogy a táv felénél felrobbant a hűtőm, és fortyogó vízzel kergettem fel az autót a 4300 méteren lévő célig. Tanultam az esetből, és a nulláról kezdtem építeni egy olyan versenyautót, ami semmilyen kompromisszumot nem jelent. Minden porcikája olyan, ami a lehető leggyorsabb és legstabilabb haladáshoz szükséges. Nyilván látszik a prototípuson, hogy nem érdekelt a tetszetős formaterv, csak az, hogy az autó karosszériája jól teljesítsen a szélcsatornában. Több mint 150 modellt próbáltunk ki szimulátorban, mire megkaptuk ezt a formát, ami úgy néz ki, mintha egy lopakodó és egy űrsikló vadházasságából született volna, de minden egyes csavar elhelyezésének oka van, nem ötletszerűen lett összerakva. A kerékméret például már eleve meghatároz egy csomó mindent, hogy hova kerüljön a felfüggesztés a vázra.”
Antal elmondása szerint mind a pilótát, mind az autót nagyon megviseli a hosszú hegymenet és az egyre ritkuló levegő. A fenti videóban látható Toyotát is egy sivatagos részen is tesztelte Las Vegas környékén, mégis kevésnek bizonyult a hűtés, és már a táv felétől fortyogott a rendszerben a víz a hegyi felfutón.
Antal Krisztián jelenleg az Egyesült Államokban dolgozik, de a versenyautóját amolyan hobbi jelleggel építi hat barátjával és kollégájával közösen. Azt mondja, sokszor napi 20 órán át dolgoznak az autón, ami után hegyekben állnak az energiaitalos dobozok körülöttük. Arra a kérdésre, hogy eddig mennyibe került a mintegy 90 százalékosan kész versenyautó, Antal csak mosolyogva ingatja a fejét. „Nem mertem, és nem is akarom kiszámolni. Valaki szerencsejátékra, utazásra és egyéb elfoglaltságokra költi a pénzét, én erre. Ennek nagyon egyszerű oka van: meg szeretném nyerni a versenyt, és megmutatni a világnak, hogy egy ismeretlen, kis műhely is versenyképes lehet a világ legnagyobb autógyárai és legjobb versenyzői ellen.”
A világ legjobb versenyzője alatt például Sebastien Loeböt, a kilencszeres ralivilágbajnokot kell érteni, aki pont idén nyerte meg azt a kategóriát és javított másfél percet (!) a korábbi rekordon egy 875 lóerős egyedi építésű versenyautóval, amiben Antal is indulni fog jövő nyáron. „Igazából itt a teljesítmény nem is elsődleges dolog, hiszen mi is tudnánk egy akár ezer lóerős autót építeni, de ennél sokkal fontosabb tényezők is vannak. Ilyen például a tapadás, elképesztő sok munkaóra és tervezés van abban, hogy hány kereke lett végül az autónknak, és azok pontosan hol vannak. Először egy állítható csővázas prototípust csináltuk, és kikísérleteztük, hogy mekkora az ideális nyom- és tengelytáv. Nagy meglepetés nem történt, ugyanis egy olyan klasszikus V alakot kaptunk, mint egy formaautó esetében, de az autó alján keletkező extrém magas leszorítóerő is a nyolcvanas években használt és betiltott Forma-1-es technikából ered.”
Antal Krisztián ugyanakkor szándékosan nem megy bele a technika pontos ismertetésébe, mert fél, hogy jövő nyárig reagálhat a konkurencia az ötletére. „Annyit azért elmondhatok, hogy a világ egyik leggyorsabb szériamotorjának, a Suzuki Hayabusának az 1300 köbcentis erőforrását építettük a szénszálas vázba, természetesen alaposan feltuningolva: kapott egy szép nagy turbófeltöltőt, így a teljesítménye meghaladja a jövő évi Forma-1-es motorokét. Ez azt jelenti, hogy az autó tömegére jóval több, mint egy lóerő jut, amiből már látszik, hogy ahol lehetett, faragtunk a súlyból. A karosszéria például teljes egészében méhsejt szerkezetű szénszálas anyagból készült, és a repülő, valamint űrtechnikában is használt extra erős alumíniumokat, valamint titánt használtunk, acél alkatrészt szinte alig találni az autón.”
És hogy mi lesz a verseny után? „Nem tudom, de az biztos, hogy egy jó nagyot fogok enni, mert már most elkezdtem vigyázni a súlyomra, és a versenyre még le kell adnom 3-4 kilót. Elvégre hiába használjuk a világ legkönnyebb alkatrészeit, feleslegesen dolgoztunk annyit, ha az én felesleges kilóimat is fel kell cipelnie az autónak a hegyre.”