Ez a pocakos, kopasz, szemüveges úr, aki a pár perce még békésen kortyolgatta kóláját az asztalnál, most a frászt hozza rám: egy havas és jeges hegyi úton, ahol 30 km/h-val próbálnék felkapaszkodni, 130-cal rongyol felfelé, és esze ágában sincs lassítani. Igen ám, de jön egy elnyújtott balkanyar - ha ez így megy tovább, nemsokára karácsonyfadíszként lógunk valamelyik fenyő ágán. A sofőr rá is lép a fékre, csak éppen a bal lábával, miközben a jobbal tapossa a gázt, és addig gépészkedik a kormánnyal, amíg kontrollált csúszással be nem vesszük a kanyart. Ez még messze nem versenytempó, nyugat meg.
Hát ennyit a megfontolt svédekről, akik lassan és minden közlekedési szabályt betartva vezetnek. Azért cipelt el az Audi a világ minden tájáról újságírókat ide, a sarkkörtől nem is olyan messze lévő Ostersundig, mert mint tudjuk, Közép-Európában a tél idén elmaradt, itt viszont garantáltan lehet számítani kemény mínuszokra és jégpáncélra. Na meg erre a barátságos nyugdíjasra, akivel most épp lefelé szánkózunk a hegyi úton. Nem más ő, mint az egyik legtehetségesebb svéd raliversenyző, Stig Blomqvist, a zörgő, csattogó és sziszegő autó pedig egy harmincéves Audi Sport Quattro, több mint 400 lóerővel.
Ők ketten, Blomqvist és a Sport Quattro letarolták a Rali-vb mezőnyét 1984-ben, megszerezve az egyéni és a konstruktőri bajnoki címet. Abban az évben egyébként nem más érkezett az Audihoz, mint Walter Röhrl, és a kérdésemre Stig szerényen elismeri, hogy igen, a német sztárt ő tanítgatta a ballábas fékezéses vezetéstechnikára. A levezető körben ugrattunk még néhányat a kockára fagyott erdei úton, ami videóról visszanézve sétakocsikázásnak tűnhet ugyan, de élőben nagy móka. Persze azért egyetlen rali navigátor helyében sem lennék szívesen, de aki a B-csoport hajnalán egy üvöltve száguldó szörnyben képes volt kiolvasni az itinert és beleordítani az átbeszélőbe, az előtt le a kalappal.
Ha az ember csökkenteni akarja az önbecsülését, elég csak egy rali világbajnok után kormány mögé ülnie. Jó, nem pont ugyanolyan autóba, hanem a rövid tengelytávú Sport Quattro utcai változatába, amiből azért készítettek el 220 darabot, hogy meglegyen a homologizáció. Igazán nem akarja elvenni a kedvem, de közli azért az Audi múzeum munkatársa, hogy e mini szériából a legelső példányt fogom vezetni. Egy átlagos rövid ős-Quattróért akár 300 ezer eurót is megadnak a gyűjtők, de a No. 1. értéke felbecsülhetetlen. Á, nem izgulok, csak annyira, mint egy pap, akinek a Károli Biblia első kiadásából kell igét hirdetnie.
A megkurtított Audi kupé olyan rövid, hogy még a kabátom is alig fér el a hátsó ülésén, cserébe úri alcantara és bőrkárpit fedi minden részletét, és a maga korában minden létező extrát megkapott. Igen ám, de tornádópiros fényezése mellett kapcsolóiban és sok más részletében öreg Volkswagen Polómra emlékezett, ami annak idején 14 ezer márkába került, míg az Audiért 203 ezret kértek. Ezért cserébe kora high-tech megoldásait kínálta, például összkerékhajtást sperrdifikkel, plusz egy öthengeres turbómotort 306 lóerővel (a jóval gyakoribb „hosszú” Quattro 200-at tudott).
E múzeumi kincset két rövid körön kipróbálva az tűnik fel először, mennyivel nehezebben jár a kuplung és a váltó a mai autókénál, és milyen gyenge kis fordulaton a motor. 4-5000-es fordulatnál aztán elszabadul a pokol, de a kiváló tapadás miatt nincs gonoszkodás (a lá régi Porsche 911 Turbo), csakis kiszámíthatóan vad gyorsulás, igaz, kanyarvételnél azért számolni kell az orrnehéz kialakítással. Stig és a többi profi kezében ez a gép is hangszerként muzsikálna, én viszont most csak impressziókat szerzek. Persze nem rossz azért egy veterán autóval 5 másodperc alatt százra gyorsulni…
Kiállítási tárgyként, slick gumikkal ott pózol még a hütte előtt minden idők egyik legdurvább Audija, az irgalmatlan szárnyakkal felöltöztettet, duplakuplungos váltóval is gyártott, alaphangon 450 (Pikes Peak E2-kivitelben akár 598 lóerős) Sport Quattro S1, de a szabadtéri múzeum valójában csak egy betétprogram a svéd rendezvényen – igaz, olyan, amihez foghatóval földi halandó csak szökő évente egyszer találkozhat. Valójában két vadonatúj modell a nap főhőse, de szerencsére egyik sem olyan tucatáru, amiről tulajdonosa a fogyasztáson vagy a rafinált vezetéssegítő asszisztenseken kívül ne tudna érdekeset ne mesélni a péntek esti sörözésnél, vagy amit az első hét után unottan használna.
Egy kabriónál sosem nem kell messzire menni az ingerekért, elég lenyitni a tetőt, és máris jön be a napfény, vagy, mint a mostani menetpróbán történik, a sarkkör jeges lehelete. Szerencsére még szélfogó háló nélkül is viszonylag huzatmentes az utastér, ráadásul a fűtés mellett az ülésekbe beépített hajszárító is ontja a meleget. Ezt persze dízelmotorral is tudná az A3 Cabrio, de az S3 mindezt megfejeli még valamivel, amitől vigyázba áll a sofőr karján minden egyes szőrszál. Ez a plusz nem más, mint a reszelős kipufogóhang, amit kigyorsítva szabadtéri koncertként visszahangoz a táj, gázelvételre pedig olyan visszadurrogássá alakul, mintha egy popcornt készítenének a csomagtérben.
Az akusztika elsősorban gázkezelés kérdése, és mindjárt elcsendesedik az S3 kabrió, amikor a menetdinamika kapcsolóval sportosból takarékos, komfort vagy automata üzemmódra váltok. Ilyenkor a kissé érzéketlen kormány rásegítése megnő, a széria duplakuplungos váltó és az adaptív lengéscsillapító pedig nyugodtabb stílusban folytatja, így előáll egy autó, amivel nem kín végigállni a nagyvárosi dugót, vagy éppen elmenni nyaralni a francia Riviéráig. Pakolásnál azért nem árt számolni azzal, hogy a csomagtartó elég lapos, de ahogy a többi hasonló méretű kabriónál, itt is inkább tárolónak érdemes használni a hátsó üléseket, mintsem kifejlett homo sapienseket szállítani.
A következő oldalon kiderül, hány lóerős az S3 Cabrio, és bemutatunk egy törpét, amivel az Audi pokollá teheti Citroen DS3 Racing és a Renault Clio RS életét. Kérjük lapozzon!