Ha hétfő, akkor zárva a közlekedési múzeum - nem bóklásznak iskoláscsoportok és turisták a kiállítási tárgyak között, mi pedig nyugodtan szemügyre tudjuk venni a legnagyobb attrakciót, az 1934-es Maybach DS8 Zeppelint.
Magdeburgi egyetemisták festményeinek labirintusában, félhomályban érünk el a limuzinhoz, amelyet a régi városi legenda Horthy Miklós egykori autójaként tart számon. Évtizedekig a múzeum Tatai úti raktárában ácsorgott, és csak néhány kivételes alkalommal hozták elő kiállítani, ám abban sem volt mindig köszönet. Amikor például egy, a bonyolult váltót nem ismerő sofőr manőverezett vele, leégett a kuplungja, a Vasúttörténeti Parkban pedig kameránk előtt esett le majdnem a trélerről - még szerencse, hogy Horthy egykori vasúti kocsiján fennakadt a lökhárítója.
Az idei Múzeumok Éjszakáján azonban rehabilitálták a hányatott sorsú luxusautót, és most végre az állandó tárlat része. Kicsit túlzott a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum (MMKM) sajtóanyaga azzal a kijelentéssel, hogy az elmúlt években restaurálták a Maybachot, de kétségtelenül most került kiállítható állapotba, miután sok kis javítást, retusálást és egy alapos tisztítást elvégeztek rajta.
Néhány apróság azért még így is hátravan, szintbe kerülnek majd a csálén álló fényszórók, felkerül az utazóláda a lehajtható hátsó rácsra (a zárt csomagtér nem volt divat akkoriban), és talán a dísztárcsát is ráteszik a deformálódott pótkerékre.
Patika állapotúra felújítva viszont biztos nem lesz egyhamar a Zeppelin, hiszen a teljes munka több mint százmillió forintba kerülne. Abban a pár évben, amikor a Mercedes égisze alatt feltámadt a mára újra megszűnt Maybach luxusmárka, volt szó a gyár kontójára történő felújításról (kinti kölcsönadásért cserébe), sőt Sági Zoltán egykori igazgató nagy felháborodást kiváltva el is adta volna a DS8-at, de az ilyen ügyeket nem lehet ám csak úgy keresztülvinni a magyar közintézményekben. Még ahhoz is külön engedély kell az Emberi Erőforrások Minisztériumától, ha egy sarokkal odébb szállítják.
A Zeppelin tehát itthon maradt, lényegében változatlan állapotban. De ez mit jelent pontosan? Hidvégi János muzeológus szerint mindenekelőtt eredetiséget, aminek jelentőségét nem lehet eléggé becsülni. Ebben még zömében nyolcvanévesek a csavarok, gyári lakkozott szövetből vannak a megcsonkított gyertyakábelek, és a szétfoszlott első bőrülések is gyáriak (a hátsó rész érdekes módon velúrkárpitozású). A világon megmaradt 152 Zeppelin többségét restaurálták már, ez viszont őszintén mutatja a néha nem túl dicső múltat, akárcsak egy félbevágott öreg fa évgyűrűi.
Miközben a kapitális, a mai óriás-terepjárókat is lepipáló méretű autót körbejárjuk, Zsák Árpád restaurátor elmeséli, hogy utoljára 1990-91-ben szedték le a karosszériát az alvázról egy állapotfelmérés és egy alapos tisztítás erejéig. Néhol – például a motorháztetőn és a bal hátsó sárvédőn - újra kellett festeni, de a fekete fényezés alapvetően bő ötvenéves. Beindítani külső víz- és olajtáplálással, nagy elővigyázatossággal lehetne elméletileg, az elektromos kábelekhez hasonlóan a szétfagyott vízcsövek egy része is hiányzik. Utoljára, valamikor régen egy ZIL elosztófedéllel járt a hatalmas, nyolcliteres motor, azóta egy centimétert sem tett meg a 12 dugattyú a hengerekben.
Még az önerejű mozgás minimális feltételeihez is hatalmas ráfordítást igényelne a Maybach, hiszen gondolhatják, milyen nehéz és drága egy ilyen ritkasághoz alkatrészeket beszerezni: maga a gyár a két világháború között alig 1800 autót készített, és azoknak is csak a töredéke volt 12 hengereges. E konkrét példánynak további különlegessége, hogy „facelift” utáni, így 150 helyett már 200 lóerős motor mozgatta, az akkoriban szuperszonikusnak számító 160 km/h-s végsebességgel. Ráadásul tele van olyan különleges műszaki megoldásokkal, amelyek láttán leesne egy mai autószerelő álla.
A jókora, üresen 2,6 tonnás tömeget például vákuumos rásegítésű madzagfékkel lehetett lassítani, holott akkoriban a hidraulikus rendszerek is kezdtek lassan elterjedni e kategóriában. Rettentő bonyolult beállítani a csigás és bovdenes rendszert, de ez még semmi a félautomata váltóhoz képest, amelynek fokozatait a kormánykerékről, kuplungolás nélkül is lehetett kapcsolni. Ez a maga korában igazán high-tech megoldás volt, akkoriban az autók extralistáján olyan tételek szerepeltek, mint a megvilágított kilométeróra, a vízhőfokmérő vagy a féklámpa, ez esetben természetesen alapáron.
Egy luxusautónak persze mindig illik többet adnia, és ki is tett magáért az egykor léghajómotorok gyártására alapított német gyár (innen jön egyébként a Zeppelin típusnév). Defekt esetén például a sofőr a DS8-at a négy kerék mögé beépített hidraulikus talpakkal tudta felemelni, a küszöbökbe pedig hátul külön megvilágítást építettek be. A 135 literes tankból két AC-pumpa szállította a benzint a híresen finom járású motorhoz, száz kilométerenként 28 liter fogyott, és az akkori szokások szerint fűtetlen utastér szellőzését padlóba rejtett rostélyok javították, míves kalt-warm feliratokkal.
Elöl hatalmas lócán, kitámasztható szélvédő mögött ült a sofőr, méghozzá a jobboldalon, hiszen Magyarország csak 1940-ben tért át a balkormányos közlekedésre. Gyönyörű faburkolatban sorakozik a műszeregység, amelyből sajnos hiányzik az időmérő óra, de az igazi luxus a hátul ülőket fogadta. Az enteriőr az Orient Expresszhez mérhető, mennyezeti megvilágítással, pazar kárpitokkal, rolós ablakokkal és a vezetőtér felé felhúzható üveg válaszfallal. Két lehajtható pótülésen utazhattak a testőrök vagy tolmácsok, és a fülke végébe, a hátfal elé építették be a fontos emberek kanapéját.
Hogy ezen pontosan kik utazhattak, máig nem lehetett pontosan tudni. Elterjedt legenda szerint a második világháború után Péter Gábor, az ÁVO rettegett vezetője, mások szerint pedig Vorosilov marsall, a szovjetek magyarországi helytartója is ezzel furikázott. Olyan elméleteket is hallani, hogy korábban József főherceg használta, de az is elképzelhető, hogy Weiss Manfréd járt vele családi kirándulásokra. Bizonyíték azonban egyik teóriára sincs, ráadásul egy-két további Maybach is volt az országban, bár az elterjedését igencsak behatárolta nagyon magas, 36 ezer birodalmi márkás ára.
Az egyetlen fennmaradt magyar példány sohasem fog már megszabadulni attól a hiedelemtől, hogy Horthy Miklós kormányzóé volt, holott, mint arról korábbi cikkünkben beszámoltunk, ő valójában egy Mercedes 770D-t kapott ajándékba Hitlertől. Amúgy a kormányzó nem is ezeket a márkákat, hanem főleg a Minerva, majd a Horch különféle típusait használta. A fiának, a gyanús repülőbalesetben meghalt Istvánnak viszont valóban volt egy DS8-asa - csakhogy fehér színű és nyitott karosszériás.
Kétes hitelességű a friedrichshafeni beszámoló, miszerint 1936-ban Horthy Miklós kapta a Zeppelint a gyártól, hiszen az ominózus példány 1934-es évjáratú, használt autót pedig nem illett magas diplomáciai szinten ajándékozni, ráadásul az ilyen gesztus akkoriban a politikusok (vagy diktátorok) szokása volt inkább, nem a cégeké. A magyar sajtó a fehér lovas pesti bevonulás után a kormányzó minden útjáról beszámolt, de nem szerepel a fennmaradt fotókon fekete Maybach DS8-cal.
Hidvégi János szerint egyszerű magyarázata van annak, hogy más, korabeli luxusautókhoz hasonlóan ilyen kevés információ maradt róla a múltból. A Rákosi-korszakban, miután bevezették a benzinjegyrendszert, minden autót fel kellett ajánlani megvásárlásra az államnak. Így a Zeppelin felett is a központi autóelosztó szerv, a MOGÜRT rendelkezett, és ennek is gondosan eltüntették a korábbi tulajdonosokra vonatkozó adatait a nyilvántartásból. Azt sem lehet tudni, ki használta, de szinte biztosan ez szerepelt az 1952-es „Az új földesúr” című propagandafilmben, majd újra eltűnt.
Bármit is rejtegetett az autó múltjából a MOGÜRT, tisztában volt a különlegességével, és az 1966-ban megnyílt Közlekedési Múzeumnak ajándékozta. Ebben az évben alighanem ez a kocsi parádézott a ferihegyi nemzetközi autóversenyen, aztán hosszú évtizedekre eltűnt a raktár félhomályában. Mire nemrég előkerült, a nemzetközi veteránautós trendek már értékelik a restaurálatlan állapotot, az ilyen matuzsálemek nagy sztárok a kiállításokon és aukciókon. De az eredetiség megőrzése mellett rá kéne költeni a Maybachra ahhoz, hogy ne elhasznált, hanem szép, patinás műtárgyat lássunk benne.