Tudják, hol láthatta a nagyközönség először az első generációs ős M-osztályt? A Jurassic Park című filmben, 22 éve. Talán így dereng valami: zöld-fekete csíkos terepfestésű Mercikkel menekültek az elszabadult dínók elől a hősök, a film pedig siker lett, ahogy egyébként az autó is. Amerikai gyártással, az ottani igényeket maximálisan figyelembe véve és jól sikerült formatervvel a Mercedes kaszált az akkoriban még bőven a világ legnagyobbjának számító észak amerikai autópiacon.
A közhiedelemmel ellentétben Európában is derekasan küzdött a helyi prémiummárkákhoz képest kicsit satnya kivitelezésű, W 163 jelzésű könnyű terepes (a BMW-nek kellett 3-4 év, mire a német piacon beérték a stuttgartiakat). Idén az ML utolsó modellévét tapossa, és három generáció után megszűnik a régi típusjelölés: a szeptemberben esedékes modellfrissítés alkalmával a Mercedes-paletta egy részének átnevezése apropóján az ML is eltűnik, és GLE-ként folytatja majd pályafutását.
Mostani tesztünk remek alkalom nem csupán a visszatekintésre, hanem arra is, hogy szimplán újra vallatóra foghassuk a kategória messze legkényelmesebb képviselőjét. Bár korábban már volt szerencsénk a négyhengeres 250 CDI jelű kivitelhez, ennek az autónak, sőt meg merem kockáztatni, ennek az egész luxus-SUV jelenségnek úgy van értelme, ahogy a tesztautót konfigurálta az importőr.
A széndioxid kibocsátási szigorítások miatt kézenfekvő négyhengeres motort beletenni még egy ekkora karosszériába is, az eredmény azonban nem lesz harmonikus. Kellemetlen orgánumú, kissé erőlködő, és a gyakorlatban nem lényegesen takarékosabb motor ebben a bálnában a 250 CDI, szemben most kipróbált a pazar nyomatékú, egyenletes járású 350 CDI-vel. A luxus érzethez kell a fölös erő állandó, érzékelhető jelenléte, a mély morajlás elölről, a nehéz V6 dízel komolysága. Ettől német tank ez, és nem egy KIA Sorento.
Hétfokozatú automataváltóval és 258 lóerővel 7.4 másodperc alatt le van tudva a sprint 100-ra. Emlékeztetnék rá, hogy ez azért nem egy pehelysúlyú darab, katalógus szerint is bőven 2 tonna felett van az önsúlya, annyi extrával pedig, amennyi az autóban volt, közelebb lehetett a 2.5-höz. Itt jön a következő pont, amivel sokan nem fognak egyetérteni, de be kell dobnom vitára: aki ilyen autót vesz, azt szeretné érezni, hogy olyan biztonságban van, mint egy trezorben. Ezért pedig hajlandó azt a többletet kifizetni, ami azzal jár, hogy sétálni cipeljük magunkkal azt a jó pár fölösleges mázsát.
Soha nem fogom viszont megérteni, hogy minek játssza el a konkurencia a sportautót ebben a kategóriában. Minek vezetési élményről regélni a félemeleten ülve, egy elszabadult gólemmel? Versenypára vinni ezeket az autókat pont olyan röhejes, mint ritmikus gimnasztikára kényszeríteni szétszteroidozott 150 kilós testépítőket. Szerencsére az ML maga a szanatórium egy X5-höz vagy egy Cayenne-hez képest, és ez valahol így van rendjén.
Nem mozog olyan esetlenül, mint elődei, ráadásul aki mindenképpen ki akarja próbálni, mit tud forszírozott menetben, választhat menetdinamikai üzemmódok közül - nyilván a sport program lesz az övé. A többiek inkább ringassák lágyan magukat az ML-ben, ügyet se vessenek a kátyúkra, fekvőrendőrökre, kisebb tereptárgyakra, az autó garantáltan kivasal mindent, feltűnésmentesen, néma csöndben. Mennyei, tényleg.
Az opcionális Airmatic futómű nagyban hozzájárul ehhez az osztályon felüli rugózási élményhez, és nem utolsósorban a terepezési és vontatási feladatokhoz is jól jön az emelhető hasmagasság és a szintszabályozás. Nagyjából 700 ezernek forintnak kell kifordulnia a zsebünkből ehhez a mutatványhoz, de ez nem jelenti azt, hogy az ML csak a jachtklubban és a sípályára vezető úton mozogna otthonosan. Méreteit meghazudtolóan kezes városban is, köszönhetően a Mercedes-hagyományokhoz hűen jól alászedhető első kerekeknek és a rendkívül kicsi fordulókörnek.
Ha már a méreteknél járunk, elöl-hátul bőséges a tér, semmilyen irányba nem lehet okunk panaszra. A dupla panoráma tető mindenképpen ajánlott extra, igaz, hasonló összegért, mint a légrugó, és a csodás hangzású Harmann Kardon hifi sem olcsó. Szépek a felhasznált anyagok, de a VW-konszern hasonló prémiumautóiban azért helyenként több figyelmet fordítanak az apró részletekre. A barna bőrüléseken elől már látszott a farmerek nyoma, egy-két apró ciripelő hang azért előfordult itt-ott.
Semmiféleképpen nem hagynám ki megrendelőlapról a teljes luxus érzetének megteremtéséhez feltétlenül szükséges masszírozós, ezerféleképpen állítható multikontúr üléseket. Méltatlanul ritkán rendelik, pedig a többi opcióhoz képest már-már baráti árat, 439 ezer forintot kell értük leszurkolni. A tesztautón volt még oldalfellépő alumínium optikával, ez az opció legfeljebb arra jó, hogy mindig saras legyen a nadrágunk szára.
Az aktív parkoló asszisztensre sem költenék, sokkal több mindenről azonban már nem mondanék le ahhoz képest, ami az autóban megtalálható volt. On&Offroad csomag mindenképpen kell, adaptív távfény asszisztens, a sok vezetéstámogató rendszer és a Distronic Plus sem hiányozhat, és ezekkel, valamint olyan apróbb csecsebecsékkel, mint az elektromos mozgatású csomagérajtó, vagy a 360 fokban látó kamera a 28 millió körüli, igen büszke listaárat kaphatunk.
Ne feledjük, 17 millió forint körül van az alapár, tehát egy közel alapkivitelű, de vadonatúj C-osztály árát be kell még fektetnünk ahhoz, hogy a kívánt eredményt kapjuk: egy minden ízében hamisítatlan luxust nyújtó, kényelembajnok Mercedes terepjárót, amivel vélhetően soha nem fogunk terepre menni. Még ekkor sem dicsekedtetünk el barátainknak egy Michelin-csillagos étteremben vacsorát majszolgatva, hogy a legerősebb ML lenne a miénk, sőt, még csak fullextrás kivitelről sincs szó.
Ebben a kategóriában senki sem adja olcsóbban a hasonló fényűzést, ugyanakkor egyetlen gyártó egyetlen modellje sincs közelebb számomra ahhoz, amit ideális SUV-nak neveznék. Ha már eldöntöttük, hogy valamilyen oknál fogva nem elég praktikus nekünk egy sima személyautó (ami az esetek többségében azért mégiscsak jobban meg tudja oldani a mindennapi használatban felmerülő feladatok többségét), akkor az ML-nél nincs jobb ötletem.