Vettem egy autót 140 rugóért

Daihatsu Cuore autóteszt Grimm Balázsnak 2015 december 18-án

Jött az ősz, a robogót letettem, de a BKV-bérlet helyett inkább egy reménytelen 22 éves kisautót vettem. Eddig minden rendben van a Daihatsu Cuoréval, de még a történet elején szakítottam az autószerelőmmel, aki szerint nem vagyok normális. Remélem, nem lesz igaza.

Ó, te vidám-szomorú 1993! Felbomlik Csehszlovákia, Alain Prost megszerzi negyedik Forma–1-es világbajnoki címét, újratemetik Horthy Miklóst, meghal Frank Zappa, és elkészül Japánban az a Daihatsu Cuore, amiről ez a cikk szól.

Bárhová befér Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mediterrán országokban nyaralva mindig elámulok azon, mennyi régi és milyen sok pici autó van forgalomban arrafelé. (Régi kicsi meg aztán pláne.) Előbbinek több oka is lehet, például hogy a tulajdonosok szegény emberek, de olyanokkal is találkoztam, akik egyszerűen nem akartak sok pénzt áldozni egy autóra. Ilyen fickó Nikolaosz is, idei szállásadónk, egy apartman és a földszintjén található étterem tulajdonosa, aki egy BMW R 1200 GS-sel közlekedik. Egy ekkora dög nekem furcsa választásnak tűnik egy kisvárosba, ha viszont vásárolni ment, akkor egy kis Subaru Viviót vett elő a parti sétányon öreg székekkel lestoppolt parkolóból.

Nincsen robogózás

A forma ma is vállalható Fotó: Szabó Gábor - Origo

Nikolaosszal megbeszéltük, hogy azért vannak a parányi autócskák, mert ezek elférnek a szűk középkori utcákban, viszont ha nincsen utas, akkor egy nagybevásárlásnyi holmi is elfér bennük. Tiszta sor, én is erre gondoltam.

A dolog szöget ütött a fejembe, és azon kaptam magam, hogy hazaérkezve elkezdtem nézegetni a hirdetéseket, arra gondolva, hogy

ősztől tavaszig nincsen robogózás.

Ez afféle elkényeztetett hülyegyerekes dolog: nincs kedvem fél órákat öltözni, hogy azért mégis fázzak, és őrült tempóval használódjanak el az ízületeim. Buszon, villamoson lökdösődni sincsen kedvem, arról nem is beszélve, hogy két átszállással, 1 óra 15 perc alatt jutok haza a szerkesztőségből. Az út robogóval 20 perc, autóval, titkos hegyi utakon közlekedve pedig fél óra.

Kikandikált a pőre fém

Volt 5 jó percem, aztán a portás elzavart Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az volt az alapelv, hogy a kocsi ne legyen drágább, mint egy robogó, és fogyasszon keveset. Persze tudom, lehet venni robogót 50 000 és 1 500 000 forintért is, ezért inkább a még műszaki vizsgával rendelkező, még járóképes kocsikat céloztam meg.

Titkos favoritom a Citroën Saxo 1,5-ös dízel változata volt,

de ezek közül a vállalható szintet megütő legolcsóbbak is 300 ezer forint körül járnak. Egyet teljesen véletlenül megnéztem egy kisvárosban egy kirándulás alkalmával, emlékeztem rá a hirdetésekből, amiket minden reggel átlapoztam. Nagyon lehorgasztó állapotban volt szegény, több helyen, tenyérnyi területeken hiányzott róla a festék, de teljesen: kikandikált a rozsdásodásnak indult pőre fém.

A vezérlőpult sincsen túlbonyolítva Fotó: Szabó Gábor - Origo

Közben szép lassan tovább bővült a szempontok listája, arra jutottam, hogy lehetőleg semmilyen extra ne legyen az autóban, mert ami nincsen, az nem romolhat el. És legyen kicsi a kocsi, amivel maradék helyeken is lehet parkolni, de lehetőleg ötajtós, hogy könnyű legyen a hátsó ülésre behajítani egy-egy szatyrot. Eleinte Fiat Seicento Sportingokat is nézegettem, mert majdnem minden szempontnak megfelelnek, viszont mennek, mint egy tökön rúgott teve.

Kereskedésből nem veszek használt autót, egy Seicentót azonban megnéztem, ámulva.

Ugyanis a hátsó kerékjárati ív tenyérnyi helyen lyukas volt, ami azt jelenti, hogy esőben a kerék televeri sárral és vízzel a csomagtartót.

Kiharapott egy ökölnyi darabot

Az nem zavart, hogy a kocsinak letörték a hátsó ablaktörlőjét, az sem, hogy az antenna helyére valami műgyantával ragasztottak egy fémcsonkot, azon is túltettem magam, hogy az anyósülésből valaki kiharapott egy ökölnyi darabot, de ez a lyuk azért zavart 220 ezer forintért. A játék kedvéért megkérdeztem, hogy 200-ért vihető-e a gép, de nagyon lenézően kinevettek a kereskedés empatikus munkatársai. Megdöbbenve láttam, hogy néhány nap múltán sikeresen túladtak a Fiaton.

Nem az az iszákos fajta Fotó: Szabó Gábor - Origo

Közben sokat gugliztam, és kiderült, hogy ez a modell meglehetősen iszákos, úgyhogy könnyes búcsút intettem neki. Valami furcsa okból egy közeli Cinquecentót is megnéztem, ami öregebb modell, lengyel barátaink erre a náluk készített kisautóra cserélték 126-os Polskijaikat. A megtekintett példány nagyon durva volt, a halálfejes sebváltógomb például egyből a kezemben maradt, viszont a halálfejes kipufogó nagyon szépen duruzsolt.

Jól áll neki a K-híd Fotó: Szabó Gábor - Origo

A legnagyobb baj az volt, hogy a pedálok olyan közel álltak egymáshoz (ez nem házi pimpelés eredménye, mindegyik Cinquecentóra jellemző), hogy a 43-as cipőim minduntalan egymást taposták vezetés közben. Ez még nyáron történt, elképzeltem, milyen lehet ugyanitt durva téli bakancsban ülni, majd pánikszerűen hazamentem.

Kézenfekvő megoldás

Néztem én mindent, az első generációs Suzuki Swift például kézenfekvő megoldás lett volna, de ezek nem is kedvező árúak a reménytelen kategóriához képest. Az előbb rákerestem, a legnagyobb hirdetési szakoldalon a legolcsóbb példány egy 1994-es 1,3-as, ami 180 ezer forintba kerül. Lejárt műszakival.

Elméletileg nincs lehetetlen parkolásnál. A kép csak illusztráció Fotó: Szabó Gábor - Origo

Újból és újból előjöttek a nyári emlékek, valamint sikerült felismerni egy fizikai törvényszerűséget, hogy tudniillik a fogyasztásban komoly szerepe van a tömegnek is, tehát minél kisebb az autócska, jó eséllyel annál kevesebbet eszik.

Így jutottam el a Daewoo Tico, Suzuki Maruti, Daihatsu Cuore szent hármasához.

Leginkább utóbbi tetszett, mert japán. Legkevésbé a középső, mert csak 4 sebességes. Tudom, ízlésekről nem érdemes vitatkozni, de talán a Cuore a legszebb a csapatban. Ja, és a Daihatsu jobb a Mercedesnél. A kisméretű autóiról és terepjáróiról híres cég a Toyota tulajdonában van, a Daihatsu márka azonban kivonult Európából. Ez azért jó, mert kicsit még lejjebb nyomja az amúgy is nyomott árakat.

Nagyon át kell nézetni

Ezek a kisautók vidéken lényegében eladhatatlanok. Rákerestem, van olyan 1996-os Cuore, amit alsó hangon öt hónapja hirdetnek Tatabányán, bár az is igaz, hogy az eltelt idő alatt felemelte az árát a kereskedés. 195 ezer forintról beszélünk. Ebben a kategóriában tulajdonképpen érvényes műszakit vesz az ember. Ezért aztán csínján kell bánni a javításokkal, nagyon át kell nézetni szerelővel a kiszemelt kocsit.

Úri társaságban Fotó: Szabó Gábor - Origo

És persze nem utazunk el Sopronból Nyíregyházára autót venni, mert akkor az útiköltség jelentős hányada lesz a vételárnak. Furcsa kivételek adódnak, beszéltem egy hajdúhadházi magánzóval, aki egy előszállási embernek adta el látatlanban a 20 éves Cuoréját: telefonon megalkudtak, aztán a vevő másnap trélerrel ment a 300 kilométerre lévő címre.

A Daihatsu nem volt se veterán minősítésű, se aranyozott.

Nekem nem volt sürgős a dolog, megnéztem néhány példányt, volt köztük olyan, nem is egy, amit semmi pénzért nem vittem volna haza, de a reménytelen kiskocsik piaca nagyon pörög, a budapestieket legalábbis gyorsan eladják. Az egyikkel néhány hét múlva találkoztam, egy melós vette meg munkába járni. Én anno nem próbálhattam ki, mert nem volt rajta műszaki. Kérdeztem az új tulajt, mennyit fogyaszt a gépsárkány, de nem tudta megmondani, mert maximum 5000 forintért tankol bele.

Pirosat soha!

Ilyen körülmények között dobta a gép a 93-as évjáratú kis piros autócskát, 170 ezer meghirdetett forintért, amiből lett 140 ezer a kézfogás idejére. Korábban volt egy piros Opelem, minden eleme máshogyan fakult, ezért elhatároztam, hogy pirosat soha! De mivel állapotot veszünk, nem színt, ezért csak legyintettem a Daihatsu pirosságára. Azzal együtt is, hogy a szín és a méret kombinációja egy kicsit sem teszi férfiassá.

Az ilyenek mindig meg akarnak ölni Fotó: Szabó Gábor - Origo

Egy – hozzá képest gigantikus méretű – Suzuki Ignis mellett szolgált második autóként a békásmegyeri lakótelepen és vonzáskörzetében, de a két járgány túl nagy falat volt a családnak. Az eladó készségesen ráállt, hogy elhozza megmutatni a kis csodát a lakóhelyemhez közel praktizáló szerelőhöz, ami komoly törést hozott az életemben. A mester ugyanis megtagadta, hogy átnézze a 660 kilós, 847 köbcentis, háromhengeres, 32 kilowattos benzines rombolót. Azzal érvelt, hogy 15 évnél idősebb autót nem veszünk, meg hogy ezekhez nincsen alkatrész. Van. És hát ez pont az a primitív kategória, ahol minden megoldható.

Az 5000 forintos csávó is mosolyogva mesélte, hogy ugyan ugrál a járgány alapjárata, de van egy kollégája, aki másodállásban autókat szerel, néhány üveg sörért minden problémát orvosol. Hülye voltam, nem kértem el a számát, pedig az addigi szerelőmmel üstöllést szakítottam. Tényleg nem értem ezeket a jóllakott szakikat, miért büdös nekik a meló, bár az is igaz, hogy ők laknak menő családi házakban, nem mi, az ügyfeleik. Karburátor, az autó már attól gyógyulni kezd, ha csak ránéz, de nem.

Fel-felbukkanó márka Magyarországon

A rendszerváltás után a többi nyugati márkához hasonlóan a Daihatsunak is lett magyar importőre, és közben használtan is jó néhány példány érkezett hozzánk. A Cuore mellett a Charade volt a legismertebb kisautó, ebből háromhengeres turbódízel is létezett, míg a szintén ezres és turbó, de természetesen benzines GTi a maga 101 lóerejével ment, mint a mérgezett egér.

Nagyobb méretben is kínáltak Daihatsukat, a legérdekesebb modell a lépcsőshátú, de valójában ötajtós (a későbbi Skoda Octaviák praktikumát előrevetítő) Applause, magyarul Taps volt. Érdekesek voltak a márka terepjárói is: a Feroza és a Rocky, illetve a későbbi gömbölyded Terios nem divatos SUV volt, hanem tényleg jól elboldogult terepen.

Először 1995-ben, majd rövid visszatérés után 2000-ben aztán végleg bezárt a márka magyar vezérképviselete, az újabb modellek (Sirion, Move stb.) fura kinézetűek és drágák voltak az itteni ízléshez. Egy ideig működött a gyári alkatrész-forgalmazás és szerviz, de mára általános japán autós kereskedésekre, bontókra vagy külföldi webáruházakra, hirdetési oldalakra vannak utalva a tulajdonosok.

Két extrája is van

Amúgy kicsit szégyelltem magam keresgélés közben, mert olyan árkategóriában tapogatóztam, ahol a bontásra szánt és a még jó esetben néhány évig használható tragacsok választóvonala van. Itt tehát nem kell megsértődni azon, hogy a kocsinak nincsen műszakija, és egy kosárban elvihető. Ha lett volna olcsón a közelben, biztos vettem volna még egyet donornak. Vagy ünneplő autónak, a dolog határmezsgyéje nehezen belőhető.

Jól áll neki erdő, mező Fotó: Szabó Gábor - Origo

A megvett autó remek állapotban volt, adtak hozzá komplett téligumi-garnitúrát felnire szerelve, a 12 colos kerekeket zsebben vittem a fészerbe. A rendszáma után Doxának keresztelt automobilnak két extrája is van, mindkettő utólagos beszerelés: egy kazettás magnó és egy riasztó.

Semmi nem hiányzik, vicces a gyerekkort idéző világ: központi zár? Smafu!

Eszembe jut apám, aki udvariasan előbb anyám oldalán nyitotta ki kulccsal a Lada ajtaját, azután kényelmesen átbaktatott a sofőri oldalra. Mire odaért, anyám átnyúlt, és akkurátusan felpöccintette apám ajtaját is, ha elmélázott, akkor apám csendesen kopogtatott az ablakon. Imádtam ezeket az éveket.

Meg akarnak ölni

Semmilyen más extra nem hiányzik, talán csak a szervokormány, mert az autó méretei ellenére szokatlanul nagy erővel kell tekergetni a kormányát, ha lépésben gurul. Kilencven kiló fölött persze ez nem gond, de az ilyen kocsikat azért jellemzően nők is vezetik. A kis háromhengeres meglepően dinamikusan mozgatja az aprócska bódét: óra szerint 70 km/h-ig simán tartható a közlekedés ritmusa. Egyszer elmerészkedtem vele egy 150 kilométeres útra, úgy 110 km/h-nál kezdtem el félni, a 100 még vállalható volt.

Hangszóróknak előkészített helyek Fotó: Szabó Gábor - Origo

Persze úgy, hogy nincsen benne légzsák és semmilyen biztonsági cucc, a várost elhagyni őrültség, és itt is kerülendők a nagy sebességgel használatos útszakaszok, de erre autós társaink is minduntalan emlékeztetnek. Ugyanis mindenki zsigerből meg akar előzni, sőt, ha pontos szeretnék lenni, azt kell mondjam, nem megelőzni akarnak, hanem eltiporni. Pedig tényleg simán megy a 70.

Furcsa egy ragadozó az ember, ha kistermetű kutyát lát, az cuki, ha aprócska autót, akkor azt el kell taposni. Pedig ez a Daihatsu olyan kicsi, hogy szinte nincs is, az anyósülésnél lévő külső tükröt például könnyedén lehet a sofőrülésből állítani. Miután szerelő nem látta, nehéz megmondani, mennyire hihető az óra állása szerint megtett 97 ezer kilométer, örülnék, ha még ennyi kilométeren át töprenghetnék ezen.

Jó esetben van rá két évem, addig érvényes a műszaki.

A hajdani szakszerviz a karácsonyra való tekintettel már december elején sem fogadta a kicsit egy átnézésre, majd januárban. Mindenesetre azt mondták, jó kis autók ezek, legföljebb a karburátorukkal szokott gond lenni. A végére hagytam azt, ami miatt a kommentelők nyilván miszlikre szednek: a fogyasztást. Szerencsém van, nem ülök dugókban, mert akkor biztos fölmenne hat literre is. Így elvan ötből is, de ez semmit nem számít. Ha ugyanis alig fogyaszt az autónk, akkor sokkal többet használjuk.