A Mazda világsikerének nincs szüksége bemutatásra - aki egy kicsit is érdeklődik az autók iránt, már kívülről fújja, mi fán terem az MX-5, tengerentúli nevén Miata. Az idén megjelent negyedik (ND) generációt is körüljártuk már, voltunk a bemutatón, vezettük a versenyváltozatot, és persze a hazai összehasonlító teszt sem maradt el. Igen ám, de akkor a kétliteres csúcsmodell volt nálunk, miközben az MX-5 Európában 1,5 literes, 131 lóerős szívómotorral is kapható - báziskivitelként már 6,4 millió forinttól.
Bár sok típusnál csak a vonzó alapár kedvéért tartják a kis motort, az MX-5 nem így működik: a kocsi lényegét adó élmény nagyrészt nem a motorerőből származik. Rendben is van ez így, hiszen a klasszikus roadsterépítési hagyomány (MG, Triumph, Alfa stb.) mindig olcsó, és nem különösebben erős gépet jelent,
amiben a vezetési élmény a főszereplő, nem a stopperóra.
Elkértük hát a „kismotorost" is egy hétre, még a nyáron, majd a rossz idő beköszöntével megint roadsterbe ültünk, hogy a téli használatról szerezzünk benyomást.
Először tehát kanyarodjunk vissza 2016 forró júniusára, amikor egy 1.5 Revolution járt nálunk. Ránézésre alig különbözött a kétliterestől, hiszen a tesztautó felszereltségi szintje minden kényelmi és biztonsági extrát tartalmaz a kis motorral is, és kívülről szinte lehetetlen megmondani, melyik gép lapul a vadóc orrban.
Csakhogy a bőr alatt nagyon más a kettő: az ezerötös motorhoz extra pénzért sem jár Bilstein sport lengéscsillapító, önzáró differenciálmű és Recaro sportülés, ezeket kizárólag a 2.0 Revolution Top modellhez adják.
Úgy tűnhet hát papíron, hogy csak a nagytestvér igazi sportkocsi,
ám a képlet nem ilyen egyszerű - bár gyorsulásban nyilván alulmarad az 1.5, és a futóműve is lágyabb, messze nem lefutott kör, hogy melyik verzió ad jobb vezetési élményt.
Aki nem szeret sokat olvasni, annak csak eddig kellett: nekem őrületesen tetszett az 1.5-ös MX-5, és ha választhatnék, valószínűleg amellett döntenék a 2.0 literes sportváltozattal szemben is, aztán járnék vele egész évben. Szeretem a régi autókat, vezettem is már néhányat a Mazda előképei közül, így nyugodtan ki merem mondani: az MX-5 1.5 olyan tökéletesen ülteti át a 60-as évek roadsterfilozófiáját 2016-ba, hogy arra nehéz szavakat találni.
A váltó tökéletesen összefoglalja az élményt. Ránézésre sima, modern, hatsebességes botváltó, használva azonban hajszálpontosan olyan, mint egy ódon MG B négyfokozatúja: rövid úton jár, mechanikus a kapcsolási érzet, élvezet vele minden húzás, mert közvetlenül a váltó házába nyúlik a kar. Az MX-5 azt is örökölte az MG-B-től, hogy apró mérete ellenére az első tengely mögé, orr-középre helyezték a motorját, ami miatt az utastér szűkös, a kocsi egyensúlya azonban példaértékű.
A futóművet addig reszelgették, amíg tökéletes nem lett: a kanyarokban jelentkező enyhe oldaldőlés ellenére is elég sportos ahhoz, hogy minden percet élvezzünk, miközben annyira barátságos és segítőkész, hogy egyáltalán nem ijesztő.
Akár bő gázzal is lehet vele közlekedni, hálás társ a rosszalkodásban,
megengedi, hogy keresgéljük a határait - és mindez viszonylag alacsony tempóval történik.
Nem akármilyen erény ez manapság a turbós, agyonszigetelt, csalóka sebességélményt adó autók korszakában, ahol a sofőr öröméhez sokszor botrányos gyorshajtás szükségeltetik. A Mazda kis négyhengerese óriási lelkesedéssel támadja a fordulatszámmérő 7500-nál induló piros mezejét, és ez a 131 ló nem az a modern, rejtőzködő fajta, hanem a régi vágású ménes, aminek minden egyes darabját a lábunk alatt érezzük.
Jó a hang, jó az érzés, a hajunkat is borzolja a szél (szemben a legenyhébb légáramoktól is óvó négyüléses kabriókkal), miközben minden kanyarban gázfröccsel váltok vissza. Olyan, mintha versenyen lennék, miközben tényleg úgy érzem, hogy most tényleg én vezetek, nem az elektronika – az élmény tökéletes, miközben nemhogy az életünk, de még a jogsink sincs akkora veszélyben, mint, teszem azt, egy BMW M4-ben lenne.
De nem is kell a sok tízmilliós nagyágyúkig nyújtózkodni, hogy erősebb, és abszolút értelemben gyorsabb autót találjunk: ennyiért (7,2 millió) ott van már például Renault Clio RS is, 200 turbós lóerővel, amivel egy ügyes sofőr simán körbeautózza a kis Mazdát. Igen ám, de
az ütős élményért még a Clióval is sokkal tempósabban kell menni,
és akkor még a hátsókerék-meghajtást és a nyitott tetőt nem is adtuk hozzá - innentől értékrend kérdése, kinek mi a fontosabb.
Persze vitathatatlan, hogy az ötajtós, használható csomagterű Clióval sokkal egyszerűbbek a mindennapok, mint a Mazdával, és még a sofőr élete is könnyebb: hiába nyílik nagyra az MX-5 ajtaja, az alacsony utastér be- és kifelé is igényel egy kis tornát, és a kabin is passzentos. Fiatal (vagy örökifjú) egyedülállók, párok kocsija az MX-5, nekik viszont akár mindennapi kocsinak is elmegy, derült ki novemberben, amikor ilyen szempontból is megvizsgáltuk.
Hiába fagy le éjjel az ablak, az első- és a hátsó (szintén üveg) szélvédő páramentesítése is jó, csukott ponyvatetővel komfortosra fűthető a kabin, és némi kompromisszumok árán még a csomagtér is vállalható: egy komolyabb bevásárlás eredményét be lehet hajtogatni, már ha nem kartonszámra vesszük a tartós tejet. Talán az egyetlen hátulütő, hogy
a könnyű tető hangszigetelése csukva sem jelentős
- autópályán mai autótól szokatlanul hangos az MX-5, pedig egyébként nyugodtan lehetne vele utazni.
Az igazán elvetemültek számára még gyári csomagrács is kapható kiegészítőként, melyet a csomagtérfedélre erősítve további táskák szállítása oldható meg - aki tehát hajlandó némi komfortról lemondani a stílusért, kellemes állandó társra lelhet a kis roadsterben. És a slusszpoén: városban dugózva, illetve országúton megkergetve is csak 7,5 litert evett az 1.5, és a 2.0 sem sokkal iszákosabb - ennyi élményért cserébe ez kifejezetten kevés.
Szintén kiderült azonban a novemberi pótkörön, hogy a 2.0 sportcsomagja a hideg, nedves aszfalton már óvatosságot kíván. A gyárilag szerelt Bridgestone gumik nem tartanak sokat a hűvösben, tehát
itt érdemes már októberben téli gumira váltani,
de még azzal is érezhető lesz a feszes futómű és a sperrdiffi hatása, amelyek igencsak táncos kedvű kocsit faragnak az alapkivitelben barátságos Mazdából.
Ez egy kicsit szokatlan egyébként, a típus eddigi darabjai még sportkivitelben sem voltak ennyire agresszívek, tehát ez is a kismotor melletti újabb érv. Igaz, a kétliteres is kapható normál futóművel, elképzelhető, hogy az lenne a széria legjobb választása azoknak, akik nem akarnak lépten-nyomon driftelni vele.
Akit zavar a ponyvatető zajossága hosszú úton, vagy egész évben utcán parkol, és félti a vásznat az elrongyolástól (netán a vandálok bicskáitól), vehet külön a Mazdához télre felcsavarozható keménytetőt is - csakúgy, mint az előző három generációnál. Ezzel sem fog rosszul mutatni a roadster, és ítéletidőben sem érezzük úgy, mintha sátorban kuporognánk a biztonságos családi ház helyett.
Csakhogy felszerelt keménytetővel elvész az élmény,
amit egy-egy napsütéses téli napon adhat a kabriózás, a többi autós nagy álmélkodására. Pedig sapkában-sálban, feltekert fűtéssel, átmelegített ülésekkel jó buli ez épeszű tempóig - akár még a ropogós havon csúszkálva is, netán az anyósülésről kilógó karácsonyfát szállítva. Ó, jaj, ez azért így mégsem járható út!
Szerencsére már láthatáron van a megoldás, amivel a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad: jön az MX-5 praktikus, vadiúj roadster-kupé (RF, azaz Retractable Fastback) kivitele, ami elődjével ellentétben még piszok jól is néz ki. Ez úgy védelmez egész évben, hogy nem kell tetőt leszerelgetni a téli kabriózáshoz, hanem elég egy gombnyomás - azt hiszem, ez érdekes téma lesz egy újabb teszthez.