Egy ideális világban, ahol egy család 10 millió forint feletti összeget is szánhat új autó vásárlására, és a fogyasztás sem elsődleges szempont, talán valahogy így zajlik egy kiválasztási folyamat: „kell legalább 200 benzines lóerő, hátsókerék-hajtás, jó futómű, dögös formaterv, és ne álljon minden sarkon két ugyanolyan, mert szeretném az egyéniségemet is kifejezni vele"- kezdi sorolni az apa az igényeit. Aztán az anya teszi hozzá a sajátjait: „de férjen be a babakocsi és a nyaraláshoz szükséges összes holmi is, emellett legyen kényelmes, biztonságos és csendes".
Kevés típus felel meg ezen kívánalmaknak, természetesen a BMW és a Mercedes számos ilyen modellt kínál, de ebben a tesztben nem a magától értetődő, unásig ismert választásokat (BMW 3-4, Mercedes C-osztály), hanem az érdekes alternatívákat vizsgáljuk. A szűk, de élvezetes Jaguar XE-n, a hibridként vérszegény Lexus IS-en és a sokaknak ismeretlen Infiniti Q50-en kívül mindössze két hátsókerék-hajtású jelölt marad, az Alfa Romeo Giulia és a tavaly bemutatott Kia Stinger.
Mindkettő a prémiumautók közé szeretne tartozni,
de a családi hátterük különbözőbb aligha lehetne.
A Giuliát azzal a szándékkal alkották meg, hogy visszaállítsa a helyes irányba az Alfa Romeo szekerét, ami 2015-ben még 60 ezer autót sem tudott eladni, miközben a német prémiumgyártók 2 millió négykerekűt sóztak rá a vevőikre.
Szükség volt egy olyan termékre, ami visszaállítja a legendás márkába vetett hitet,
ami a legjobb konkurensekkel szemben is versenyképes.
A Fiat-konszern legjobb 800 mérnökét állította rá a feladatra Sergio Marchionne, a feladat nem volt csekély, mert
minden alkatrészt a nulláról kezdtek tervezni,
beleértve a Giorgio nevű padlólemezt is. Végül 2015-ben mutatkozott be a Giulia, mint a 3-as BMW olasz kihívója.
Először a legpotensebb, nyálcsorgatós verziót, az 510 lóerős QV-t leplezték le, ami aktív aero csomagjával és Ferrari-eredetű biturbó V6-osával nem sokkal később meg is döntötte a négyajtósok körrekordját a Nürburgringen. Csak egy évvel később érkeztek meg a polgári, elérhetőbb verziók, a 2,2-es dízel és a tesztben szereplő kétliteres, turbós benzinessel szerelt alapváltozat.
A Kia egész másféle gondokkal küzd, mint az Alfa. Náluk a darabszámokkal nincs gond, évről évre kétszámjegyű növekedést produkálnak, 2017-ben már 2,75 millió autót adtak el, amivel a top 10-ben vannak a világon az anyacég Hyundai nélkül is.
Náluk inkább az imázzsal van probléma,
ugyanis a legtöbb vásárló még mindig az unalmas, de megbízható és olcsó ázsiai autógyártót látja bennük, ami csak azzal tud kitűnni, hogy autóira 7 év garanciát ad.
Pedig a Kiák már nem is annyira unalmasak, az Auditól átcsábított formatervezési igazgató, Peter Schreyer alaposan megreformálta a márka formavilágát az utóbbi pár évben, bár a dinamizmus eddig mindig elmaradt attól, amit a forma alapján vártunk. Viszont
a Stingerről nem kevesebbet ígér a Kia, mint hogy vezetni legalább olyan jó, mint ránézni.
A külső formaterv elkészültét Kovács Miklós felügyelte, a menetdinamikával kapcsolatos fejlesztések pedig a BMW M GmbH korábbi vezetője, Albert Biermann kezében összpontosultak. Pár éve ő felel a Hyundai-Kia konszern sportos autóiért, a meglepően élvezetes Hyundai i30 N hot hatch is az ő munkáját dicséri. A Stinger
az első európai Kia, aminek a hátsó kerekei hajtottak,
és amit a Nürburgringen hangoltak, ami azért jelzi, hogy nem a Ceed és az Optima vevőkörének szánják.
Mivel a Kiának nem volt olyan padlólemeze, amire hátsókerekes sportlimuzint lehetett volna építeni, a Hyundai prémiummárkájától, a Genesistől kellett kölcsönvenniük egyet. Ezért lett ekkora a Stinger,
4,83 méteres hosszával a közép- és a felső középkategória között egyensúlyozik.
Nemcsak irdatlan hosszú, hanem lapos és széles is, a hátsó kerekei pedig szélesebbek az elsőknél.
A tigrismaszk miatt könnyű a márkáját azonosítani, de a rengeteg légbeömlő (amik között vannak igaziak és kamuk is), a mívesen kimunkált LED lámpatestek, a kupésan lejtő tetővonal, a négy dupla kipufogó azért jelzi, hogy itt nem egy szokványos Kiával van dolgunk.
Egész más formai iskolát követ a 4,64 méteres Alfa Romeo, mint 19 centivel hosszabb koreai vetélytársa. Az biztos, hogy kevésbé feltűnő, legalábbis az együtt töltött pár nap alatt
sokkal kevesebben fordultak utána, amiről persze a fehér szín is tehet.
Pedig ha jobban megnézzük, kellően agresszív, organikus, ízig-vérig olasz formaterve van, kár, hogy sötétben a hátsó lámpák miatt össze lehet téveszteni a Superbbel.
Mindkét kocsiban sportosan alacsonyan ül a vezető, aki SUV-osan magas ülést szeretne, az máshol keresgéljen. Érezhetően szellősebb a Kia, jól áll neki a kéttónusú beltér, különlegesebb az atmoszférája,
közelebb van a prémium szinthez, bár teljesen nem éri el.
Talán az egyszerű grafikájú központi menürendszer, a műszerfal felső részét borító, bőrt utánzó műanyag vagy a Rióból ismerős kapcsolók teszik, de azt érzi benne az ember, hogy átlagos anyagokból, görcsösen akartak sportosan elegáns enteriőrt alkotni.
Persze vannak szép részletek is, a bőrözött ajtópanel, a Mercedestől koppintott kerek légbeömlők, a míves ráccsal borított hangszórók, a középkonzolt borító csiszolt alumínium és a fogáspontoknál perforált bőrrel bevont, jó fogású sportkormány mind-mind jól mutatnak. és az ülések is kényelmesek.
Nem lehet panasz a Kia felszereltségére,
alapáron jár egy sor olyan tétel, amiért az európai gyártók felárat kérnek,
mint például a 18 colos alufelni, az automata váltó, az elektromos ülésállítás, a fűthető ülés és kormány, az adaptív tempomat, a sávtartó automatika, a távfényasszisztens, a kulcs nélküli rendszer, és a navigáció.
Az 1,69 millióba kerülő GT Line csomag ezeken felül bőrüléseket, Head Up kijelzőt, holttérfigyelőt, adaptív LED fényszórót és lengéscsillapítókat, körkörös kamerarendszert, vezeték nélküli telefontöltőt, bőrkárpitozást, nagyobb kijelzőt, Harman Kardon hifit, ülésszellőztetést, elektromos csomagtérnyitást és rendes önzáró differenciálművet is ad, ezen kívül csak üvegtető és metálfény rendelhető.
A cikk nem ért véget. Ha kíváncsi, milyen vezetni őket, kattintson a második oldalra!