A 2003-ban bemutatott H Astra nagyobb ugrás volt, mint az F és G generációk közötti váltás. Megmaradt a konzervatív formavilág, de az új külső jóval modernebb hatást keltett az elődjénél. Sok jellegzetes részletet nem találunk rajta (jó néhány riválisa izgalmasabb volt), de a hűtőmaszkon és a csomagtérfedél élén lévő krómcsíkok, a kidomborított kerékjárati ívek és az enyhén hátrafelé lejtő tető, valamint a nagy első-hátsó lámpák jól beazonosíthatóvá tették a típust.
Fontos megemlíteni, hogy korának egyik legbiztonságosabb típusa, az Euro NCAP akkori töréstesztjén kiváló, 5 csillagos minősítést szerzett, a gyermekvédelemre is 4-et kapott (ám a gyalogosvédelemre csak egyet, de az akkoriban még nem volt annyira fókuszban, mint most). Ezt nemcsak az erős és merev karosszériájának köszönhette, hanem annak is, hogy már függönylégzsák is elérhető volt benne.
Hol volt már a szentgotthárdi F Astra szegényes biztonsági és kényelmi alapfelszereltsége!
Technikai szinten is beleadott apait-anyait az Opel, ennek köszönhetően a modellvariánsok száma elképesztően széles volt. Karosszériában a klasszikus ötajtós ferdehátú mellett készült sportos kupéra formált háromajtós (GTC), kombi (Caravan), lépcsőshátú és lenyitható keménytetős kabrió (Twintop) is, utóbbi három kivitel nagyobb tengelytávval készült. Ne feledkezzünk meg a kétajtós áruszállító kivitelről és rokonáról, a hétüléses Zafira B szériáról sem, ez is a H Astra alapjaira épült.
Bőséges volt a motorkínálat is, akár a (zömében szentgotthárdi gyártású) benzines, akár a dízel oldalról nézzük. Az alapmodell 1,4-es Twinport-gépet kapott 90 lóerővel és 125 Nm-es nyomatékkal, ami nem teszi fürgévé, de közlekedni megteszi. A következő lépcső az 1,6 literes variáns, ez előbb 105, majd később az XER motorkódú változó szelepvezérlésesként 115 lóerővel már dinamikusabban mozgatja az autót, nem is beszélve a szintén 1,6-os, de turbófeltöltős változat 180 lóerejéről.
Ezeken felül 1,8-as (125, illetve később XER-ként 140 lóerős), illetve 2,0 literes, turbós (170, 200 vagy 240 lóerővel) variánsok is léteztek, utóbbiból a legerősebb csak az OPC kivitelben található meg.
Dízel fronton az 1,3-as és 1,9-es CDTI motorok a Fiattól érkeztek (MultiJet),
a kisebbiket 90, míg a nagyobbat 100, 120 és 150 lóerős teljesítményekkel kínálták, idővel részecskeszűrővel. Kettejük közé ékelődött az Isuzu-eredetű 1,7-es gép, amit 80, 100, 110 és 125 lóerővel is szereltek az Astrába.
Hajtást tekintve kizárólag elsőkerék-hajtással kaphatunk Astrát, az egyébként is vaskos fejlesztési összegeket bizonyára megdobta volna egy összkerekes rendszer. Nem spóroltak viszont a váltókkal, ezekből volt öt- és hatsebességes kézi, EasyTronic néven robotizált egység, valamint négy- és hatfokozatú bolygóműves automata is. Piactól függően gyári LPG-üzemű változatát is árulták, ami a magyar piacon ma is érdekes lehet, hiszen kiterjedt gázkúthálózat van hozzá.
Igazi világmodell volt az Astra H, számos országban gyártották és forgalmazták, Belgiumtól Brazíliáig és Egyiptomtól Oroszországig. Létezett Chevrolet, Holden, Saturn és persze Vauxhall márkanévvel. Három év után, 2007-ben következett az egyetlen ráncfelvarrás, ekkor módosult az első lökhárító kialakítása, változtak az első és hátsó lámpák (elöl a belső keret króm lett, hátul pedig tejfehérről füstszínűre változott a bura felső része), valamint gazdagabbá válhatott a színpaletta is.
Bár megjelent az utód J Astra, a H-modell Classic néven még egészen 2014-ig gyártásban maradt, igaz, erősen csökkentett motor- és felszereltségkínálattal, kizárólag ötajtós vagy kombi karosszériával. Leginkább kelet-európai piacokat, köztük a magyart vették célba vele,
bár ez az európai GM-érdekeltségen belül részben öngólnak bizonyult,
hiszen a Chevrolet (leánykori nevén Daewoo) kínálatával kelt versenyre – le is húzta nálunk a rolót 2014-ben a koreai testvérmárka.
Bőséges volt az extrák sora is, a H Astra egyike volt a legelső európai autóknak DAB vételre alkalmas gyári rádióval. Ezenfelül akár kanyarkövető, adaptív xenonlámpa, állítható csillapítású futómű, színes kijelzős navigációs rendszer, esőszenzor, digitális klíma, bőrkárpitozás, fabetét, fényre sötétedő belső tükör is rendelhető volt. Sőt, még megosztott audiorendszer is létezett hozzá, amin a hátsó utasok saját fejhallgató-bemeneten keresztül akár CD-t is hallgathattak, miközben elöl a rádió szólt.
A kipróbált példány egy 2011-es gyártású, hazai forgalomba helyezésű, ötajtós, hófehér, 1,6-os motorral szerelt Classic változat. Magyarországon ez jól ismert kombináció, hiszen összesen 1250 ilyen H Astrát használt a rendőrség, melyek nagy részét már leselejtezték. Ám a képeken lévő autónak sosem volt köze a rendőrséghez, új korában egy hazai nagyvállalat flottájába került, majd a lízingelés lejártakor a márkakereskedés visszavette az autót, és innen került jelenlegi tulajdonosához.
Tulajdonosa egy G Astráról váltott a fiatalabb típusra, ráadásul a családjában ekkor már volt egy korábbi, 2007-es H modell is, így kevésbé volt nehéz a választás.
Vásárláskor 123 ezer kilométert mutatott a számlálója,
és természetesen kifogástalan, leigazolható előélete, folyamatosan vezetett szervizkönyve mind mellette szólt. Ahogyan az is, hogy külsejét és belsejét tekintve is szinte újszerű állapotnak örvendett. Amúgy a H Astrák egyik nagy előnye, hogy rendkívül tartós az utasterük.
Minimális törődés és takarítás mellett 2-300 ezer kilométer után is alig látszódnak a használat jelei, egyedül a fényesre kopott bőrkormány árulkodhat, de mind a műanyagok, mind a szövetkárpitok rendkívül tartósak. Ha lelakott belteret látunk alacsony futásteljesítménnyel hirdetve, erős lehet a gyanú az óra visszatekerésére. Ez különösen igaz a rendőrségtől kiárusított példányoknál, ott sokszor roncsként vagy totálkárosként eladott autókat élesztenek újjá, az ilyenektől jobb távol maradni.
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!