Vörös szőnyeggé varázsolja az aszfaltcsíkot - Bentley Flying Spur V8 teszt

Háromszereplős ez a történet. Van Ferenc, a tehetős vállalkozó, aki megvette, illetve én, a kispolgár újságíró, aki egy napra megkapta. Sok közös nincs bennünk, erre a pár órára mégis egyenlőek vagyunk. Főszerepben pedig a Bentley Flying Spur V8, a luxusautózás csúcsa, maga a megtestesült angol gőg.

Nem sokkal múlt 50, vagyis még mindig felfelé halad, de már a háta sem tollas. A cégét jó húsz éve építi, voltak hullámvölgyek is, de mára a befektetett munka busásan megtérült. Ferenc jó pár éve feladta, hogy minden kollégát név szerint ismerjen, és azt is, hogy mindenről egy személyben döntsön, ott van arra az igazgatótanács. Végigjárta a ranglétrát. Az első autója már akkor egy I-es Golf volt, amikor a haveroknak még csak keleti jutott, és egyben ez volt az utolsó, amit a szülők finanszíroztak. A B5-ös Passat után már használtat sem vett, jöttek az Audik, volt már az A6 és A8.

Aztán amikor igazán beindult a szekér, meglett az első Porsche, egy elsőgenerációs Panamera, majd pár éve rá az új generáció, persze már a konnektoros hibrid, hadd lássák csak az irigyek, hogy ki törődik a bolygóval.

Múltkor, mikor beugrott a Porsche-központba megnézni, hogy árulnak-e gyerekbiciklit, áttévedt a szomszédos Bentley-szalonba.

Nem kellett hozzá egy hét, hogy elhatározza, mivel lepi meg magát: az új Flying Spur végre kiemeli majd a tömegből, elfordítja a fejeket az utcán, és megadja azt a kényelmet, amit megérdemel.

Ahogy a legtöbben, úgy főhősünk is cégre vásárolta finanszírozással, így lejön az áfa a 112 milliós bruttó vételárból. Hát igen, így jár az ember, ha a 75 milliós alapárra beikszel még egy panamerányi extrát, ezt viccelődve szokta is mesélni is baráti körben. Alapáron távolságtartó tempomat, de még elektromos csomagtérnyitás sem jár a luxusautók királyához, ami azért lássuk be, nevetséges. Közel 90 színből választotta ki az Extreme Silvert. Nem volt könnyű, csak ezüst árnyalatokból 13 féle van a konfigurátorban. Mégsem lehet olyan harsány színű a gép, mint B. Krisztián büntetőfékes kabriója.

Ehhez képest az S-osztály is kommersz

Én még 40 éves sem vagyok, de már nagyjából sejtem, hogy sosem fogok Feri szintjére elérni, hogy százmilliókról döntsek naponta. Az autós újságírók idillinek tűnő életét élem, nemegyszer ötezerért tankolok. A ranglétra nekem is megvolt, csak nem értem el a felső felébe, bár egy-egy teszthétre volt már G-Mercim, Audi e-Tronom és BMW X7-esem is. Ma viszont felérek a tápláléklánc csúcsára, engem küldtek tesztvezetni a Flying Spurt. Ebben a limuzinban csak a Mulliner csomag (21-es kerekek, 3 dimenziós bőrmegmunkálás, sport pedálok, fém olajsapka és még néhány finomság) többe kerül, mint amennyit életem első új, támogatásból vásárolt autójáért ki kellett fizetnem. Ennek tudatában csippantottam meg a Bentley-szalon parkolójában a tesztgépet.

A reggel bosszúsan indul, mert a forint megint erősödött, ez nem tesz jót az exportterveknek. Arról nem is beszélve, hogy még erre a hétre is fagyokat mondanak, és így el kell halasztani a vitorlás vízre rakását. Ilyenkor jót tesz Ferencnek, ha el tudja terelni a figyelmét, kapóra jön a Flying Spur.

Már fél éve megvan, és persze nem tudta megállni eddig sem, hogy csak hétvégén és ünnepnapokon használja,

ahogy eredetileg eltervezte. Ma is ezzel indul útnak, és megnyugtatja, ahogy magadra húzza az ajtót, amit villanymotorok mozgatnak úgy a helyükre, hogy a külvilág tényleg kinn maradjon. A garázs falán visszhangozva üvölt fel a V8 – ma kapni fogsz, gondolja magában.

Hazafelé hív a feleségem, hogy muszáj lesz bemennem a boltba, mert pelenkára van szükség, és ha már ott vagyok, vegyek már egy karton tejet is. Szolgai módon kanyarodok be a diszkont parkolójába, ahol lemerevedett arcok nézne rám bambán. Jól sejtitek – gondolom magamban –, én csak a komornyik vagyok, a főnök otthon vár. A parkolás nehéz lenne, ha nem segítené öt kamera körben, amelyek pontosan megmutatják, hova tudom betolni a hatalmas testet. Végre szemügyre tudom venni. 5,3 méter hosszú és 2 méter széles, ennél nagyobb személyautót nem igazán lehet gyártani, az európai közúthálózat (és a legtöbb mélygarázs) egyszerűen nincs rá felkészülve.

Krómfosztás és 550 lóerő

Letaglózó a forma, de nem a mai, erőszakos értelemben, hiszen nyílt agresszió helyett inkább van benne tartás, arisztokratikus gőg és elegancia. Nekem a kedvenceim mégis az arányai: ez a klasszikus autóforma ebben a méretben adja ki igazán. Egy hatalmas tömb, szűknek tűnő ablakokkal és óriási kerekekkel. Borzasztó jól áll neki a Blackline csomag, emiatt egy gramm króm sincs rajta, minden kiegészítő elem fekete. A kristály hangulatú LED-fényszórók gyönyörűek, bár egyesek szerint nem illik egy arisztokratához egy túlzott méretű gyémántgyűrű. A gond csak az, hogy nem jut eszembe egyetlen ember sem kis hazánkban, akihez ez az autó igazán illene.

Egyszerűen nálunk nincsen a vagyonosoknak nagy múltja, a vérzivataros századok nem adtak ilyesmire lehetőséget. A leggazdagabbjaink mindegyike a rendszerváltás után csinálta, csinálhatta meg a saját szerencséjét,

ehhez az autóhoz viszont olyan főnemesi tulajdonost képzelek, akinek a családja évszázadok óta a leggazdagabbak között van,

aki ebbe nőtt bele, aki vér szerint hozza az arisztokratát. Mindegy is, bepakolom a tejet (csak ki ne ömöljön) meg a többi dolgot a vastag szőnyeggel burkolt csomagtérbe, és hazafelé veszem az irányt.

Az álmos kis utcákon Ferenc még nem rúgja a gázt, hadd melegedjen a motor. Ilyenkor jó, ha megy valami minimál elektronikus zene, szereti érezni, hogy nem feleslegesen fizetett 6660 euró felárat a 19 hangszórós, 2200 wattos Naim hangcuccért. Intenzívre állítja az ülés masszázsfunkcióját, bekapcsolja a kormány- és könyöklőfűtést, majd élvezi, hogy a buszmegállóban az iskolás gyerekeknek már azzal feldobja a napját, hogy láthatják elsuhanni.

A főútra kanyarodva aztán átkapcsol Sport módba, és élvezi, hogy a megjön a hangja, a váltóba is megérkezik az élet, de a padlózással még vár, csak az autópályára érve ereszti el mind az 550 lovat. Hiába, a szerénység az egyik erénye, ezért is választott az alapmotoros verziót, a W12-es csúcsmodell 635 lóereje mégis csak túlzás lett volna. Nem lehet megunni, ahogy a súlyos test a teret görbítve lökődik előre, ahogy a technika képes elhitetni, hogy barátunk egy sportautóban ül. Hopp, máris megvan a 200, pedig alig pár másodperc jutott élvezni a V8-ast. Na mindegy, úgyis be akarta előzni a reggeli csúcsot, így legalább pár perc alatt bent lehet a városban.

Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!