Atombomba, dobozos whiskey és iszlám

A török vízumomra nyomott pecséten ez áll: Hakkari. Valóban a Hakkari körzetében lévő Yüksekovából vezet az út a határra. A végső güle-güle után iráni földre léptünk, ahol elsőként az a fazon üdvözölt, aki végigkísérte egész utunkat az ország területén. Minden pénzen ő kacsint, a városokban van róla elnevezett utca és tér, és a legváratlanabb helyeken bukkan fel a képe. Khomeininek hívják.

A határ menti Orimiyeből busszal érkezünk Teheránba. Az év eleje óta vannak áramszünetek Teheránban. Korábban csak havonta egyszer fordult elő, aztán heti gyakorisággal marad ki az áram, mára már napjában többször, többórás szünetek vannak a szolgáltatásban. Van, aki azzal magyarázza mindezt, hogy egyfajta pszichés felkészítés ez az amerikai támadás előtt, de sokan inkább úgy gondolják, a kormány így akarja alátámasztani atomprogramjának szükségességét. A gond talán csak annyi lehet, hogy Bush elnök viszonylag ritkán hallgatja a teherániak anyázó sóhaját, mikor napi rutin közepén elmegy az áram.

A szexualitás tabu. Senki nem beszél róla, pedig mindenkit érdekel. Kíváncsi vagyok, milyen reakcióval fogadja egy fővárosi fiatal, ha egy Magyarországon könnyed, erotikus-vetkőzős videót mutatunk neki a telefonomról. Nem várt hatása van a vetítésnek. Először is elmondja, hogy ilyen kispályás anyaggal itt senkit nem hatok meg, majd olyan pornóvideót játszik le - természetesen lehalkítva, hogy körülöttünk senki ne hallja -, amitől még én jövök zavarba.

Utazóként érkeztem Iránba, mindent út közben, az út mellől szemlélek, innen is nagyon éles viszont az a megkülönböztetés, ami a női nemet kirekeszti a férfiak világából. Elkendőzött arcok, hosszú, sűrű szövésű csadorok. Ezekről hazánkban is hallani, de ez az igazság csak egy része. A nőknek elszeparált területük van az autóbuszokon, külön vagonban utazhatnak a metrón, de van külön nők részére fenntartott taxi is. Mikor megszólítok egy nőt, mintha mi sem történt volna, továbbsétál. Meg kell hagyni, Irán a konzervatívabb iszlám országok közé tartozik.

Az iszlám tilalmairól az alkoholfogyasztás is eszembe jut. Sehol nem mulasztom el feltenni a kérdést a helyieknek, hogyan mulatnának, ha Allah éppen akkor pislantana. A válaszok között az alkoholfogyasztás előkelő helyen van. Tudni kell hozzá, hogy az útra magammal hozott pálinkámat be kellett csempésznem az országba. Az árusítás és a fogyasztás egyaránt szigorú büntetést von maga után. Ha már ide terelődött a szó, megpróbálom megtudni, hogyan lehet szeszes italhoz jutni. Hamar megszerzek egy-két telefonszámot, amin rendelhetnék, talán még angolul is, bár ez bizonyára némi felárat jelentene. Útitársaimmal egy házibuliba keveredünk, hogy végre testközelből lássuk, milyen az iráni "ereszd el a hajam". Telefonálgatás. Fél óra és készen áll a buli feltüzeléséhez szükséges pakk: háromdecis, aludobozos import whiskey, belga sör és orosz vodka a menü. Csak remélni tudom, hogy Allah tényleg nem ránk figyelt.

Az egyik buszon egy idősebb bácsi ül mellettem. Hamar beszélgetni kezdünk. Mesél arról, hogy milyen szabad ország volt Irán a sah idején, és hogy mennyi minden megváltozott azóta. A szavaiból úgy érzem, nem szereti a rendszert, amiben most kell élnie. Megkérdezem tőle, hogy szereti-e Khomeinit. Kitérő választ ad. Aki azt mondja, hogy igen, az vagy a kormánynak dolgozik, vagy hazudik. Mindenki azt fogja mondani, hogy szereti, de érdekes megfigyelnem a gesztusaikat. És valóban, mikor másoknak teszem fel a kérdést, a tekintetüket a föld felé fordítva válaszolnak, elvégre nem tudhatják, ki kérdez. Kíváncsi voltam, mit is jelent az, hogy Irán szabad volt.

Egy családdal beszélgetek ebéd közben. Szerintük a kérdésnek két értelme van. Ha vallási oldalról közelítjük meg, Irán, akár csak a többi muszlim ország, nagyon régen elvesztette a szabadságát. A vallás a szabadságot lételemnek tekinti. Ha ezt szigorúan nézzük, semmilyen monarchikus rendszert nem támogat, ahogy a tanítások nem szólnak erőszakról és vallások közötti ellentétről sem, sőt a zsidó és keresztény vallást az iszlám saját elődjének tekinti. Ez az oka, hogy Jeruzsálem mindhárom vallás zarándokhelye. Minden, ami ellentmond, az politika és hatalmi harc. Sajnos mára inkább ezek a meghatározók a vallással szemben. A család szerint a szabadság kérdését ebből a nézőpontból is meg kell vizsgálni a teljes képhez. Úgy gondolják, a sah idején az egyén szabadsága nagyobb volt. Nem szólt a rendőr, ha egy nő nem kendőzte el a haját, könnyedén lehetett iráni útlevéllel utazni a világban, és volt értéke a pénznek. Mára, ha valaki azt mondja magáról Európában vagy Amerikában, hogy perzsa, megmotozzák drogot vagy bombát keresve nála. A néhai dicsőség mára belefulladt a terror keltette árba. Ez és az olaj jut eszébe az embereknek, ha Irán nevét hallják.

Az iráni pénzről Khomeini képe és rengeteg nulla ugrik be. Az utóbbi az inflációnak köszönhető: egy euróért közel tizenötezer rialt adnak a hivatalos pénzváltók. Orumiyeban ilyen árfolyamon rialhoz jutni azonban kisebb mutatvány, mivel a bankok csak délután egy óráig váltanak, és azt is csak akkor, ha nem túl gyenge az euró. A pénz gyenge, de az árak sem rúgnak az egekbe. Az olcsó olajárak miatt a közlekedés hihetetlenül olcsó, egy liter benzin 25 forintnak megfelelő rial. Egy két útra szóló vonaljegy negyven forint a teheráni metrón. Az úthálózat remek állapotban van, mindenhol útépítéseket láttunk, ahogy keresztülutaztunk az országot. Teheránban hét metróvonalából hármat próbáltam. Bizton állíthatom, bármelyik európai nagyváros metróival felveszik a versenyt.

Még mindig a perzsa nép elvesztett dicsősége jár a fejemben. Vajon más is érzi ezt? Nem volt alkalmam, hogy erre a kérdésre választ kapjak, de közvetve egyszer még előkerült a téma. Az atomprogram valódi miértjéről faggattam egy útitársamat Afganisztán felé. Vegyük például Észak-Koreát - kezdett bele. Amint felrobbantotta az első atombombáját, megváltozott a nagyhatalmak tárgyalási stílusa. Talán ezért is fontos Iránnak az atomprogramja?

Úgy veszem észre, a kormány komoly hangsúlyt fektet a nemzetbiztonság és a kémelhárítás kérdésére. Teheránban eltévedtünk az arab betűs utcanevek között. Nagyjából két sarokra voltunk valamilyen rendőrségi vagy katonai objektumtól, amiről nekünk sejtelmünk sem volt. Fényképeztünk, kameráztunk, amikor egy egyenruhás magához hívott. Kérdezte, hogy mit csinálunk itt. Eltévedtünk - feleltem. Beültetett minket az autójába és elvitt a szigorúan őrzött komplexumhoz, ahol azonnal ránk állt négy civil ruhás, elkérték a fényképezőinket és a telefonokat. Míg mindent alaposan átnéztek, alaposan kikérdeztek minket, majd barátságosan elkísértek minket egy metróállomásig. Napokig olyan érzésünk volt, hogy valaki figyel.

Mindent összevetve, Irán számomra kellemes emlék lesz, és biztos, hogy visszajövök ebbe az országba, mivel egyetlen nevezetes várost sem tudunk útba ejteni szűkös időbeosztásunk miatt. Megismerkedtem egy Szegeden tanuló diákkal is a Kaszpi-tenger partján, így biztos átfogóbb képem lesz a legközelebbi alkalommal.