Két napja van hasmenésem. Ledobtam magamról pár kilót, semmi erőm. A folyadékveszteség jelentős, a szám cserepesre száradt. Nem használ a szén, sem az Immodium. Levergődök a portáshoz. Látja, hogy elég rossz bőrben vagyok. Mikor a kérdésére felelve elmondom, hogy két éjszakát töltöttem a WC-n, csak azt kérdezni, mit ettem, és milyen gyógyszerem van. Mondom, hogy szerintem még Herátban a hús volt rossz, és sorolom a pirulák neveit. Ettől jobban lesz - nyújt felém két tablettát. Helyi rosszra helyi ellenszer kell. Egy órán belül helyrejöttem, de felhízni talán csak otthon fogok.
Pár héttel ezelőtt felrobbantották az indiai nagykövetség előtt várakozók sorát. Több mint harminc halott, rengeteg sebesült. Egy pakisztáni öngyilkos merénylő hajtott a tömeg mellé, és beindította a detonációt. Ez volt az utolsó nagyobb terrorcselekmény Kabulban. Azóta többé-kevésbé nyugalom van. Nappal olyan a város, mint egy megkergül hangyaboly. Nyugodtan sétálgatunk az utcán, csak egykét kéregető figyel fel ránk. Mindenhol fegyveresek, különösen a bankok, szállodák, követségek és állami intézmények körül. Jól érzem magam a városban, de folyton bennem van, hogy egy háborús ország fővárosában sétálgatok. Aki megszerzi Kabult, azé az ország. Estére nem érdemes az utcán maradni, még valaki kirabol, vagy elvisz egy talibán szállásra. Ennek ellenére többször is sötétedés után értünk vissza a szállásunkra.
A tálib rezsim korábban is ellenségként tekintett minden külföldire? - tettem fel a kérdést. A választ egy Kabulban dolgozó magyar civil mondja el. A tálib rendszer alatt is éltek külföldiek Afganisztánban, nem is kevesen. Minden idegenre ugyanazok az előírások vonatkoztak, mint a helyiekre. A nőknek kötelező volt burkát viselni. Egyébként szabadon élhetett és dolgozhatott bárki, aki megfelelő papírokkal rendelkezett. Az, hogy ma veszélyes az országba utazni, a háború következménye. Az itt dolgozó külföldiek, ide érkező utazók foglyul ejtése, meggyilkolása eszköz lett a terror tárházában.
Egy kilogramm hasis négy dollár. Magyarországon egy gramm hasisnak alig nevezhető valami kétezer forint körül van, azaz nagyjából tizenöt dollár. Egy kilogramm heroin ötven dollár. Otthon 15-18 ezer forint egy gramm. Gondolom, nem a legtisztább cucc. Ahogy a helyi árakra én az otthoniakkal felelek, legújabb kabuli barátomnak azonnal megmutatkozik üzleti érzéke, és kér, hogy adjam meg otthoni elérhetőségeimet. Semmi más dolgom nincs, csak otthon levezetni az értékesítést. Kérdezem, hogyan oldja meg a szállítást. Megvannak a megfelelő embereim - felel, és rám kacsint.
Kabulban hosszú idő után olyan újságot veszek a kezembe, amit nem csak el tudok olvasni, de meg is értek. A címlapon a Parlament harmadik ülésének témái. Ahogy továbbhaladok az energiaprogram és a miniszterelnök indiai látogatásán, belföldi események beszámolóit találom. Kandahar mellett egy kétéves fiút és négyéves nővérét lőtték agyon a katonák egy a konvojuk felé gyorsan közeledő autóban. A Pakisztánnal határos tartományokban forró hangulat van.
Az itteniek szerint az ország GDP-jének kilencven százalékát a drog hozza. Heroin. Meg tudnék nézni egy mákföldet Kelet-Afganisztánban? - teszem fel a kérdést katonáknak, civil szervezetek munkatársainak és helyieknek. Egyöntetűen az a válasz, hacsak nincs egy megbízható belső kapcsolatom, golyóval végzem a fejemben, ha megpróbálom. És hogyan kerül a világpiacra a kiváló minőségű áru? Sokan sokféle választ adnak, de a legérdekesebb a déli határon alkalmazott módszer volt. Ott ugyanis nem emberek a csempészek, hanem szamarak. Értetlenül nézek beszélgetőpartneremre. Először átvisznek egy szamarat a határ túlsó oldalára, ahol rászoktatják a drogra, majd visszaviszik Afganisztánba, felpakolják a szállítmánnyal és útjára eresztik. Az újabb adag reményében az állat meg fogja találni a helyet, ahol korábban drogot kapott.
Amikor a városba érkezünk, egyikünknek már magas láza van. Sürgősen szállást kell találnunk, mert ilyen állapotban nem lesz képes sokáig cipelni a húszkilós hátizsákot a 45 fok körüli kánikulában. A Kabul City Center előtti kis körforgalomnál a rendőrökre bízom a nagy táskám és két útitársam, hogy könnyebben és gyorsabban találjak szállást. Nem is kell sokat mennem, egy sarokkal arrébb találok szobát mindössze hat dollárért. Visszamegyek a többiekért és a csomagjaimért, a beteg utazót lefektetjük, begyógyszerezzük és pihenni hagyjuk. Alig egy óra múlva rajtunk is kijönnek a fertőzés első tünetei. Estére mi is ágynak esünk. Az erős gyógyszereknek köszönhetően egy napon belül túlvagyunk a legnehezebb részen. Erőt gyűjtök, hogy beszéljek a portással, mivel előző este nem volt alkalmam, hogy az anyagiakat elintézzem vele. Hatvan dollár. Nem szoktam félreérteni a számokat. Hosszas vita után végül kénytelen vagyok kifizetni. Természetesen azonnal átköltöztünk egy vendégházba.
Szerencsénk van, hogy nem kaptuk meg a vízumot Pakisztánba. Az eredeti útvonalterv szerint Zahedan városából éreztünk volna Quettan keresztül Lahorba, majd Islamabadba, ahonnan Peshawaron keresztül elhagytuk volna Pakisztánt Kabul irányába. A Kabulban élő magyarok szerint, nem értünk volna ide. Quetta, Peshawar és Qandahar tűzfészeknek számítanak mostanában. A heroin ezen az útvonalon keresztül megy egyrészt Karachi, másrészt a nyugat irányában. Az útvonalak ellenőrzése a helyiek szerint talibán kézben van. Idegenként odautazni felér egy öngyilkossági kísérlettel.