Cím nélkül...

 

[...] Az est szenzációja nem is a porzsúfolt könyvtárak alól kihalászott Liszt volt, hanem Bartók Béla új, zongorára és zenekarra írt rapszódiája. [A ma hallható zenei illusztráció - a szerk.] Csodálatosan szép tiszta munka, mély invenciójú melódiáktól zsongó, artisztikummal teli. Stílusosan magyar témákon épül föl, mintha ősmagyar rovásokból stilizált ornamentikának muzsikába ojtását hallanók. A főszerep a koncertáló zongoráé, amelyet szinte csak kísér a zenekar, de fölébe sose keveredik. Az első téma is a zongorán szólal meg: puszták szomorúsága, síró fájdalma zokog meg benne. Majd a fúvókon lép föl ez a stilizált téma, aztán kiszélesedve harsan meg az egész zenekaron. Könnyed, bájos, csillogó kedvű a rapszódia tánctémája is, amely kergetőzik a zongorán és a zenekaron át, a variációk hol itt, hol ott bukkannak föl, egybefűzve, széttördelve; - a foszlányaiból gyönyörűen bontakozik ki egy még gyorsabb lüktetésű motívum, amely pezsgő, vágtató ritmussal zárja be a rapszódiát. Bartók Bélának mesteri alkotása a rapszódia, amelynek mindegyik taktusában benne van az ő nagyszerű muzsikalitása, ötletbősége, melódiás lelke, hangszerelni tudása. A zongorarészt maga a szerző játszotta, virtuóz technikával, melegen, puhán, a nagy poéta érzésével és nagy zongorás intuíciójával. A közönség valósággal ünnepelte Bartókot, aki ráadásul egy másik kompozícióját, a "Baerentanz"-ot játszotta el.

(Egyetértés, 1909. XI. 16.)

Bartók és Kodály

Ma volt a két fiatal zeneköltő [Képgaléria 8. és 9. fotó] második hangversenye a Royalban s ez alkalommal Bartók Béla műveit hallottuk. A műsor világosan demonstrálta két órán belül azt, amit Bartók művészi fejlődésében éveken át megfigyeltünk. Ez a fiatal komponista ragyogó tehetséggel, igazán nagyszabású kvalitásokkal kezdte meg pályafutását. Gazdag, erőteljes színmagyar invenciója volt. Gyönyörű formákban dolgozott, polifóniája és fölépítése mesteri tudásra vallott. Ekkor kezdett hatni rá Strauss Rikárd és a kakofóniák iskolája. Beleélte magát ebbe a rendszerbe s most e rendszer beteg fanatikusa. Szinte túltesz Strauss Rikárdon. Lírája és zenei reflexiója mélyebb, mint Straussé és metafizikai jellegében Beethoven utolsó periódusára emlékeztet. De nekünk érthetetlen Bartók egyéniségének kialakulását ma három művében láttuk. Az első egy zongorakvintett, a fiatal, kezdő Bartók munkája. Dallamos, formás, egészséges modern muzsika. Magyarsága szerves, öntudatlan, az egész szerkezetet átjáró. Következnek a zongoradarabok. Itt már tombolnak a disszonanciák, a vakmerő sajátszerűségek. Mikor magam foglalkoztam velük, teljességgel nem értettem meg őket. Közben magától a szerzőtől hallottam, többször egymásután, s lassan derengeni kezdenek bennem a hangzás körvonalai, érzem, hogy itt akusztikai feszültségek halmazáról van szó, mely néha nyolc-tíz taktus után oldódik csak föl. Vagyis sejtem, hogy a kakofóniáknak is lesz valamikor törvényszerűsége, bennök is megvan a feszültség és kielégítés, mozgás és nyugalom esztétikai törvénye, de egészen másképpen, mint ahogy mindeddig megszoktuk. Szóval a zongoradarabokat, Bartók fejlődésének középső fokát, kezdem érteni, sőt némiképp élvezni is. De a végső alakulatot, a vonósnégyest még nem appercipiálom, határozatlan hullámzásokat érzek, különös hangképletek hatnak rám, akad egy-egy részlet, melynek nagyszerű szépségét is fölérem, de az egész mű egyelőre homályos előttem. Ez kétségtelenül a jövő zenéje.
[...]

(Budapesti Hírlap, 1910. III. 20. - k.[ern] a.[urél])

Forrás: Bartók breviárium. Zeneműkiadó, 1974. Összeállította Ujfalussy József, szerkesztette Lampert Vera

<< Előző Következő >>