Szigeti József emlékezése

 

[...] Úgy emlékszem, Budapesten, a húszas évek vége felé találkoztunk először Bartókkal, hogy együtt szonátázzunk. Akkor Bartókról elsősorban zongoraművészi és kamaramuzsikusi minőségben vettek tudomást, aki klasszikus és modern szonátákat adott elő, de mint alkotó művésszel inkább mostohán bántak vele a zeneélet "tényezői".
[...] Mennyire igazolja a régi mondást, mely szerint senki sem próféta saját hazájában, hogy 1935-ben Bartókkal Budapesten a következő közös programot adtuk elő: Bach G-dúr szonátáját hegedűre és zongorára, Schubert D-dúr szonatináját, a Ravel-szonátát és Beethoven Kreutzer-szonátáját [ma hallható zenei illusztrációnk - a szerk.]. Csak később, amikor Berlinben, Londonban, Párizsban, Rómában és New Yorkban kezdtünk szerepelni, lett programunk fő pontja az akkoriban sokat vitatott második Bartók-szonáta és az első rapszódia [március 15-ei zenei illusztrációnk - a szerk.]. De azért mindig játszottuk mellette Mozart, Beethoven, Schubert, Ravel vagy Debussy egy-két művét is.
Bartók nagy zeneszerzői jelentősége mellett manapság sokszor megfeledkeznek kiváló zongoraművészi képességeiről. De mindenkinek, aki abban a szerencsében részesült, hogy zenei hatását érezhette - akár kamarazenében volt partnere, akár tanítványa vagy karmestere lehetett -, kötelessége feleleveníteni és megörökíteni Bartók muzsikálását, amelyet alkotó tevékenységétől egészen függetlenül kell megítélnünk.
[...] Páratlan élmény volt vele próbálni Mozart K. 526 vagy K. 454 szonátáját, Beethoven Kreutzer-jét vagy opus 30. Nr. 3. G-dúr szonátáját. Mintha teljesen új, csodálatos felfedezőúton járt volna az ember... csak így jellemezhetem az élményt. Naplójegyzeteim között akadtam a következőre, mely 1940. április 12-én kelt, a washingtoni Coolidge Festival próbája után: "...milyen más volt ez a próba, mint a szokásos próbák szőrszálhasogatása! Azt éreztem, hogy minden a helyén van, teljes biztonság töltött el; pedantériáról szó sem lehetett ilyfajta próbálásnál... Bartók ritmus-problémákról, primitív népi hegedűsökről beszélt, akik hegedűjük A-húrját G-re hangolják; dudamotívumok feljegyzéseit mutatta... és amikor ilyen pihenők után visszatértünk a műsorszámok próbálásához, mintha elfelejtettük volna az idők folyamán felgyülemlett hagyományos sallangokat, melyek eltorzítják a zenei szövegek szépségét! Végre Beethoven poco adagiója igazán csak poco adagio volt a Kreutzer-szonátában, Beethoven opus 30. Nr. 3. G-dúr szonátájának utolsó tételében a Coda éles, szinkópázott basszusa népiessé vált, akár holmi falusi muzsikában; ezt a felfogást a legtöbb mai, elpuhult tolmácsolás figyelmen kívül hagyja". [...]

(Szigeti József: Beszélő húrok, 1965)

Bartók levele Müller-Widmann asszonynak, Bázelbe

[...] Okt. 8-án még búcsúhangversenyünk volt Budapesten [...]
És most itt vagyunk szívvel és Önnek és kedveseinek búcsút mondunk - hogy mennyi időre vagy talán örökre, ki tudja -! Nehéz, végtelenül nehéz a búcsú. [...]
Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből. Már az én nem egészen megnyugtató állapotom miatt is; gondolok a még mindig meg nem gyógyított periartritiszre. Isten tudja, hogyan és meddig tudok dolgozni odakint.
De nem tehetünk semmit; egyáltalában nem kérdés: így kell-e lennie; mert így kell lennie. [...]

(Német nyelvű levél, Genf, 1940. okt. 14.)

Forrás: Bartók breviárium. Zeneműkiadó, 1974. Összeállította Ujfalussy József, szerkesztette Lampert Vera

<< Előző Következő >>