Kanálzene és a megmentett mentőhajó - írek a tengerparton

A Danny boy-t fújó japán turistáktól dagad a melle a népzenésznek az észak-írországi tengerpart kétszáz évnél is öregebb kocsmájában. A belfasti terrorról már viccelni tud a Guinesst iszogató séf az ütemesen csapkodó kanalak zajában. A helyieket leköti a megmentett mentőhajó szenzációja, de még ennek a kitárgyalását is felfüggesztik, ha a fuvolás lány csengő hangon rázendít egy dalra. Riport Ballycastle-ből.

Ballycastleben a "Tudna ajánlani egy helyet, ahol megszállhatnánk" kérdésre nem egy hotelnév vagy egy papírfecnire firkantott cím a válasz. Nem, ehelyett mielőtt kettőig számolhatnánk, már izzani kezdenek a telefonvonalak a tengerparti észak-ír városka kocsmájában, ahová tanácstalanságunkban betértünk. A zöld pulcsiban feszítő Terrence, a kikötői Bakewell bár csaposa saját kontójára körbehívja az összes helyi szállásadót. Mire talál üres helyet, a bárszékről már fel is pattan Guinessét odahagyva az egyik pocakos vendég, kirohan az utcára, autóba vágja magát, és lelkesen integet, hogy kövessük, mutatja az utat. Terrence az ajtóban búcsúzik, pedig még arra sem volt időnk, hogy fogyasszunk bármit is.

A helyeik fárasztó nyűgnek tartják a gyaloglást abból a szívességáradatból ítélve, amellyel igyekeznek minket megkímélni tőle. Jennifer, a szállásadónk autóval visz minket vissza a központba, és hiába csak útbaigazítást kérünk tőlük, az este két taxis is ragaszkodik hozzá, hogy elvigyen bennünket, fizetséget viszont egyikük sem fogad el.

A városkát valósággal lázban tartja egy rendkívüli helyi esemény: a közeli Rathlin-szigeten bajba került egy mentőhajó. A felmentősereg Hollandiából érkezett, méretes vízijárművükkel a kis hajó után mentek, és visszaszállították a ballycastle-i kikötőbe. "A mentőhajó bent van a gyomrában" - mutatnak többen is hitetlenkedve a horgonyzó holland óriás felé.

A Bakewell bárban - ahová a kellemes angol emlékeket idéző név és Terrence kedvessége egyszerre húzott vissza bennünket a szállás elfoglalása után - , szintén erről van szó: igazi szenzáció, még az újság is írt róla. A szomszédos bárszékeken két jól megtermett, markos legény ücsörög. "Ír népzenét szeretnétek hallgatni? Menjetek a House of McDonnell-be! - látnak el tanáccsal, de addig is a kezembe nyomnak egy marék aprót: válasszak pár számot a zenegépből. Már éppen besorolnám magamban őket is a nagylelkűnél is nagylelkűbb írek táborába, de aztán kiderül: mindketten hollandok, a mentőhajó megmentői.

Ballycastle szórakozóhelyeit valószínűleg nem nehéz kiismerni: a House of McDonnell tényleg tuti tipp. A kocsmát 1776-ban alapították, a kezdetek óta ugyanannak a családnak a kezében van. Sikerül nagy nehezen átverekedni magunkat a pult előtt ácsorgók sorfalán, a belső helyiségben öt zenész kuporog egy pici, alacsony asztalnál. Az ősz szakállú hegedűs nem néz a közönségre, az ölébe mered. A dundi, szép arcú fuvolás lány is csak befelé figyel, de a gitáros és a bodhrán dob öregedő virtuóza nagyon eleven.

A pergő ritmusú, dallamos zenére sokan tapsolnak, táncra perdülnek - messziről eldönthetetlen, hogy írt játszó turisták, akikben túl sok már a barna sör, vagy igazi törzsvendégek. Egy nagydarab férfi két kanalat csapkod össze ütemre, annyire belefeledkezik, hogy közben félig rámdől, szinte beleprésel a megfigyelőhelyül választott sarokba.

"Csönd legyen" - kiabálja rendreutasítóan a harmonikás két szám között. Az iszogatók láthatóan ismerik a rendet, lehalkul a kocsmai háttérzaj. Erre a fuvolás leteszi a hangszerét, és csengő hangját belekezd egy édesbús ír dalba: "Hadd mondjam el, hogy szeretlek". Az énekhang veszi át a főszerepet, a többiek alig hallhatóan kísérik. "Ugye gyönyörű?" - kérdi meghatottan egy köpcös, kopasz emberke. Olyan büszkeséggel mutat a zenészekre, mintha legalábbis ő maga hegedülne, harmonikázna, gitározna, dobolna és énekelne egyszerre. A kérdésnek van egy kis számonkérő éle, merném csak azt mondani, hogy nem.

A House of McDonnell-ben egyébként kedvelik a külföldről ide tévedőket. Paulnak, az ír dobosnak is csak az amerikaik szúrják a szemét. Hangosnak és modortalannak ismerte meg őket, de a japánokat csípi. A legutóbb egy harmincfős japán turistacsoport zsúfolódott be a kocsmába. Paul alig észrevehetően kicsit kihúzza magát, miközben mesél: "Egyetlen árva szót sem tudtak angolul, még egy sört sem tudtak kérni, de teli tüdőből fújták mindannyian a Danny boy-t."

Ballycastle csak egy-két órás autózásra van Belfasttól, de a kocsmában politikai feszültségnek nyoma sincs. A fehér inges, söröző séf a kocsmában kívülről, kritikusan figyeli az ottani indulatokat. Az apja protestáns, az anyja katolikus, ő egyiknek sem vallja magát, a gyerekét pedig már templomba se viszi. "Mondok egy viccet, amiből tök jól lejön az ottaniak beszűkültsége, jó?" - és mondja is. "Szóval 1978-at írunk, még nincs olyan sok bevándorló, amikor megjelenik Belfast utcáján egy nagydarab fekete srác. A terrorista megállítja: 'Állj! Protestáns vagy vagy katolikus?' A srác erre önélegülten: 'Én rastafari vagyok.' 'Jó-jó, de protestáns vagy katolikus rastafari?" Aztán jót nevet a viccén. Ezért már tényleg kijárna egy verés Belfastban.