Ibiza a Charing Crossnál - a Simian Mobile Disco fellépése

Ha van előadó a mai brit elektronikus zenei színtéren, amely elérheti a Chemical Brothers vagy a Basement Jaxx sikereit, akkor a Simian Mobile Disco feltétlenül az. Londoni fellépésükön a hangsúlyt a poptól inkább a house felé tolták el, aminek a közönség túlnyomó többsége örült. Angliai tartózkodásunk alatt igyekeztünk minél többféle, nálunk még nem látott előadó fellépését megtekinteni, a negyvenes retrodalnoktól kezdve a helyi kedvenc rapperen át a felkapott gitárzenekarig.

A poptörténelemben már nem egyszer összegabalyodott a hagyományos, dalközpontú rockzene az elektronikus tánczenével, és mérget vehetünk rá, hogy az utóbbi idők dance/rock fúziós sikerei sem az utolsó ilyen jellegű kísérletek. A manapság kurrens előadók közül szemezgető NME Shockwaves Awards turnésorozat fő attrakciója ezúttal a legmenőbb új brit dance előadó, a Simian Mobile Disco. Az első lemezét tavaly sikerrel megjelentető duó egyik fele, Jas Shaw ugyan járt már Budapesten is decemberben, de akkor csak egy dj-szett erejéig, most viszont a Simian Mobile Disco "hivatalos" műsora hangzik el, igaz, ezt is megelőzi előzenekar, nem is egy, közülük én a manchesteri The Whip fellépését láthatom végig.

A helyszín ezúttal is az Astoria, ahol előző este Richard Hawley andalította el a jóval idősebb átlagéletkorú közönséget. Most álomszerű melankólia helyett mozgásra ingerlő elektropopot kapunk az arcunkba: a négytagú zenekar leginkább földijeiket, a New Ordert idézi lüktető, élő alapú zenéjével, melyet egy női dobos és egy basszusgitáros szolgáltat. Igaz, a show-t a billentyűs Danny Saville és a gitáros-énekes Bruce Carter viszik el, és néha van az embernek egy olyan gonosz érzése is, miszerint ez az egész ugyanígy működne, ha a ritmusszekciót kivonnánk, és azt Saville gépei helyettesítenék, de hát négy ember nyilván sokkal jobban néz ki a színpadon, mint kettő, főleg, ha közülük az egyik folyton elbújik a masinái mögé. Mindenesetre a hangulat óriási, főleg ahhoz képest, hogy szerda este 8 óra van. A kétszintes Astoria lenti része szinte teljesen megtelik, és amikor a Whip legismertebb dala szólal meg, akkor már több százan kiabálják a nem túl bonyolult refrént: "I Wanna Be Trash!". A Whipről még sokat hallhatunk a jövőben, hiszen táncolható, tömegeket megmozgató zene az övék, mintha mondjuk a Kasabian táncosabb számait vinnék be a diszkóba.

A Simian Mobile Disco már egy kellően feltüzelt tömeget "kap kézhez": az elektrosokk-frizurás őrült professzor, James Ford (aki a Klaxons és az Arctic Monkeys lemezeinek producereként a mai brit popzene egyik kulcsemberévé avanzsált) és a szőke, szemüveges Jas Shaw egy sci-fi filmbe illő, kör alakú emelvényre pakolt géppark körül szaladgálnak, és onnét szólaltatják meg elektro-house slágereiket. Az ilyesféle "live actekkel" szembeni szkepticizmus persze azt mondatja a karzaton ácsorgó kritikussal, hogy felesleges ez a nagy műgond, hiszen akár egy az egyben lenyomhatnák a CD-t is, a hatás ugyanaz lenne. Ford és Shaw mindesetre olyan széles mozdulatokkal dolgoznak, amelyekkel akár egy autóbuszt is össze lehetne szerelni egy óra alatt, és gyakorlatilag eddigi egyetlen lemezük, az Attack Decay Sustain Release anyagát játsszák le. Igaz, kellően megcsavarva ahhoz, hogy meglegyen az élő fellépés illúziója.

Ford és Shaw a lemez nyitó (és talán legjobb) számával indítanak, a Sleep Deprivation-nel, utána pedig a jönnek a klubslágerek, melyek között vannak, amelyek ügyesen egyensúlyoznak a pop és a house határmezsgyéjén (Hustler), és van, melyek már inkább átcsúsznak az utóbbiba (It's The Beat). Simianék ezen az estén gondosan elrejtik rockzenei múltjukat, hiszen ők ketten a Simian nevű neopszichedelikus indie-popzenekar feloszlása után választották a remixelést, majd elektronikus tánczenélést. Persze arra vigyáznak, hogy a koncert-jelleg megmaradjon: szinte minden szám után van egy pár másodperces kiállás az üdvrivalgás számára, így nem egy egybefolyó mixet kapunk, hatásos fényshow-val kiegészítve.

Nem nagy bátorság kell annak megjósolásához, hogy egy évtizeddel a Chemical Brothers és más brit dance előadók sikerei után a Simian Mobile Discónak van a legnagyobb esélye arra, hogy hasonló eredményeket érjen el a kortársak közül. Ford és Shaw okosak, és tudják, mi kell a közönségnek, melynek soraiban gyanúsan sok foszforeszkáló pálcika található, ezek repülnek is fel a színpadra tömegesen. A nu-rave-vel társított jelképek aztán rá is vezetnek a helyes megoldásra: ha tényleg létezik nu-rave, akkor nem a Klaxons és társai azok, hanem bizony a Simian Mobile Disco. Nemcsak azért, mert ők merítenek a legtöbbet az oldschool rave-ből, hanem azért is, mert egyszerűen partizni akarnak, nem pedig középkori és ezoterikus hatásokat citálnak, és még egy hétköznapi szürke londoni estéből is Ibiza-hangulatot tudnak varázsolni.

Aztán búcsúzóul megszólal az I Believe, melyhez a volt Simian énekes, Simon Lord hangját vették kölcsön, ami egyrészt azt jelenti, hogy ma este nincs a legnagyobb sláger, a We Are Your Friends (mely ugye eredetileg Simian-szám, és amelyet az SMD legfőbb riválisának számító Justice vitt sikerre a remixével), másrészt azt, hogy a dal igazi "lejövős" rave-himnuszként is működik, harmadrészt viszont emlékeztet arra, hogy ebben a két emberben sokkal több van annál, mint amit most mutattak. Nem mintha lebecsülendő lenne, hogy kétezer embert eksztatikus hangulatba hoztak, de a Simian Mobile Disco ereje elsősorban abban áll, hogy egyszerre tudnak popzenét és dance-slágereket is kreálni, ezen az estén azonban az ökölrázós house volt a középpontban. Pedig ha egyet lépnének esetleg visszafelé, akkor abból valóban figyelemreméltó eredmény születhetett volna, nem pedig "csak" egy pumpálós elektro-house buli. A végén aztán egyszerre több száz torokból hangzik fel az "SMD! SMD!" skandálás - na ők e sorok írójával szemben biztosan nem ilyesmi töprengéssel töltötték ezt az egy órát, és lehet, hogy ők jártak jobban.

(Simian Mobile Disco, The Whip, London, Astoria, 2008. február 13.)