Gót gettó és hajzselé a mosdóban - a Horrors koncertje Londonban

Ha vannak menő zenekarok Londonban, akkor a Horrors, a kanadai Crystal Castles és a These New Puritans azok. Ettől még akár rosszak is lehetnének, sőt, de nem azok, főleg a Horrors ironikus goth-garázsrockja nem. Angliai tartózkodásunk alatt igyekeztünk minél többféle, nálunk még nem látott előadó fellépését megtekinteni, a negyvenes retrodalnoktól kezdve a helyi kedvenc rapperen át a felkapott gitárzenekarig.

Az NME Shockwaves Awards turné szombati fordulója a trendi London legmenőbb zenekaraiból léptetett fel egyszerre hármat is - jó, közülük a Crystal Castles ugyan kanadai, de nyugodtan nevezhetjük tiszteletbeli angolnak, annyira beletagozódott a szigetország izgalmas új zenei színterébe. A három Astoriában tartott koncert közül messze ez az este vonzotta a legszínesebb közönséget, igazi freakshow volt a nézőtéren, a sminkelt, tupírozott hajú Horrors-rajongó kislányoktól kezdve a már fájdalmasan kúl külsejű divatfiúkig felvonult itt az összes archetípus a londoni klubszíntérről, és ez néha legalább olyan szórakoztató volt, mint maguk a koncertek.

Az Astoria ezen a napon kezdi a legkorábban a programját: a műsort nyitó Ulterior délután 6-kor (!) elkezdte a koncertjét, ami annyira lehetetlenül korai időpontnak tűnt, hogy erre egyszerűen képtelen voltam odaérni, és még az is furcsának tűnt, amikor 7-kor megérkezve azt láttam, hogy már a színpadon az egyik legfigyelemreméltóbb új brit együttesnek tartott These New Puritans. A négytagú együttest ugyan a média hamar hozzácsapta az indie rockot és az elektronikus tánczenét összekutyuló nu-rave zenekarok seregéhez, de azért a These New Puritans több sima tánczenekarnál. Bár a nézőtéren feltűnnek a Simian Mobile Disco kapcsán már emlegetett foszforeszkáló pálcikák is, a zenét inkább posztpunkos minimalizmus és visszafogott elektronika uralja - ugyanez viszont a dekadens eleganciával színpadra lépő tagok külsejéről nem mondható el. A frontember, Jack Barnett például díszes arany fellépő jelmezében úgy néz ki, mintha római centuriót játszana egy Julius Caesarról szóló történelmi filmben. Sajnos a zenekar viszonylag rövid ideig játszik csak, így nem igazán képes transzba hozni a közönséget, de a januárban megjelent bemutatkozó lemezről eljátsszák a legjobb, egyszerre táncolható és szögletes dalaikat, és pont az nem derül ki, hogy ezeken kívül mi van még a tarsolyukban, mert állításuk szerint ennél jóval több. A végén Jack a dobos ikertestvéréhez, George-hoz hasonlóan szintén dobverőt ragad, és így, hipnotikus, már-már törzsi ritmusok közepette búcsúzik a These New Puritans a közönségtől.

A következő Crystal Castles esetében már inkább találó a nu-rave elnevezés, bár ha ugyanezt mondjuk öt évvel ezelőtt csinálják, akkor valószínűleg electroclash lett volna a besorolás. A kanadai duó a koncertre kiegészül egy dobossal, aki azonban - lévén szó elektronikus formációról - meglehetősen funkciótlannak tűnik, a zene úgyis a kapucnis, borostás Ethan Kath masináiból jön, míg a fiús megjelenésű énekesnő, Alice Glass érezhetően a Yeah Yeah Yeahs frontasszonyát, Karen O-t idézően sikongatva próbál hangulatot csinálni. A nyitás rögtön a Crystal Castles egyik legismertebb száma, a Klaxons Atlantis To Interzone-jának remixe (gyakorlatilag teljes újraértelmezése), melynek hamisítatlan rave szirénáinak hallatán a közönség egy része felszólítva érzi magát arra, hogy feldobja a színpadra a maradék neonpálcikát (úgy látszik, ami harminc éve a punkkorszakban a köpködés volt, az manapság a pálcikadobálás). A Crystal Castles első pár száma lehengerlően szól, a táncos elektro-basszusok megteszik a hatásukat, és kicsit aggodalmasan is nézegetek felfelé, hiszen a karzatot nem éppen ilyesmi eseményekre tervezték nyolcvan évvel ezelőtt. Kath minderre sokszor a fájdalomhatáron egyensúlyozó, disszonáns sípolást és zúgást pakol, nem titkoltan arra törekedve, hogy a nyolcvanas évek videojátékainak hangeffektusait idézze meg, és erre Glass no-wave-es sikoltozása még rá is tesz egy lapáttal. Ez eleinte izgalmasnak tűnik, de pár szám után a Crystal Castles ellaposodik, és a jelek szerint hiába jelenik meg most márciusban a bemutatkozó lemez, még több olyan szám kéne, mint a kedvesen prüntyögős Air War, mert egyelőre a torontói duó inkább csak remixerként tűnik elsőrangúnak, a saját számok többsége nem túl emlékezetes.

És akkor jön a fő műsorszám, a southendi Horrors, amely már igazi veteránnak számít azzal, hogy kereken egy éve megjelent az első lemeze, és a hírek szerint már útban van a második is. Bár a Horrors a tavalyi év egyik nagy befutójának volt kikiáltva, szűkebb réteget szólított meg parodisztikus goth-garázsrockjával, mint a Libertines-klón gitárzenekarok, ezért az igazi áttörés helyett megmaradt trendi underground kedvencnek, fanatikus, a külsőségekre hatalmas súlyt fektető rajongótáborral. A gótos smink és gyermekijesztgetős becenevek mögé bújó tagokkal (pl. Coffin Joe - Koporsó Joe, Spider Webb - Pók Háló stb.) felálló Horrors háromnegyed 9 körül lép színpadra, és ezt a korai Beatles-filmekből ismert lánysivalkodás kíséri. A megtévesztő külsőségek ellenére a Horrors nem gót zenekar, és még annyira sem ijesztő, mint egy C kategóriás, paradicsomlével nyakon öntött horrorfilm, ellenben kimondottan szórakoztató, és több új számot is játszik készülőben levő lemezéről, melyek alapján láthatóan fejlődik technikailag is, túllépve az első lemez kezdetleges garázsrockján.

Farris Rotter (The Horrors)

Ami kicsit furcsa a Horrorsszal kapcsolatban, az az, hogy a nyakigláb énekes, Faris Rotter a másik négy, gondosan kitalált imázzsal rendelkező taghoz képest körülbelül olyan benyomást kelt, mint a mellettem feszengő, félszegségüket idétlenséggel palástoló középiskolás fiúk. A közönséggel való kommunikáció sem az erőssége, a legközvetlenebb gesztusa az, amikor behajít a tömegbe egy óriási, hungarocell-szerű anyagból készült Rubik-kockát (igen, ez az a pont, ahol mi, magyarok is megjelenünk a színpadon egy rövid statisztaszerep erejéig). Azt viszont meg kell hagyni, hogy jól bírja szuflával, ugyanazt a Cramps lemezekről ismerős orgánummal nyomja végig a koncertet, az éneket végig jól lehet hallani. Közben elhangzik a remek bemutatkozó lemez legjobb néhány száma is (sajnos a Death At The Chapel pont nem), így a gyilkos orgona-riffekkel operáló Count In Fives és az estét záró Gloves is, az új dalokra a közönség észlelhetően nem reagál úgy, ettől még jó hangulatban telik a háromnegyed óra - kár, hogy az egésznek már nem sokkal fél 10 után vége is. Hogy a Horrors (amely már turnézott az Arctic Monkeysszal is) sokkal többre hivatott a legtöbb új brit gitárzenekarnál, az eddig is egyértelmű volt, mint ahogy az is, hogy nem a külsőségek alapján kell megítélni. A koncertből pedig kiderült, nemcsak vicces, de kimondottan jó zenekar is - kérdés, hogy nem zárja-e be magát túlzottan a gót gettóba.

Távozás előtt még egyszer be kell mennem a férfi mosdóba ellenőrizni, hogy nem a szemem káprázott-e akkor, amikor egy fekete fiatalembert láttam, amint a dolgukat végző fiúkat törülközővel, sőt, hajzselével, dezodorral és minden más hasznos kellékkel kínálja a személyzet részeként, szolgálatkészen ácsorogva a csap mellett. De nem, ő valóban ott áll most is, és még segít is, amikor látja, hogy ügyetlenkedek egy kicsit a kétcsapos rendszerrel. Viszont a hajzselét köszönettel visszautasítom, azért mindennek van határa.

(The Horrors, Crystal Castles, These New Puritans, London, Astoria, 2008. február 16.)