These New Puritans: Amikor játszunk, ott varázslat történik

A londoni klubok egyik legfiatalabb kedvenc zenekara hisz a varázslatban, szeretne a Közel-Keleten koncertezni, és Dániába költözni. Az Arctic Monkeys és a Franz Ferdinand kiadójához, a Domino Recordshoz szerződött These New Puritans frontemberével beszélgettünk.

Hogy feltörekvő brit zenekart is megszólaltassunk, íme az év egyik titkos reménységének tartott southendi These New Puritans, mely januárban jelentette meg az első lemezét, és melyet élőben is sikerült elcsípni a héten a Horrors előtt. A Klaxons még intellektuálisabb és elvontabb verziójának tartott együttes vezetőjével, az alig húszéves Jack Barnettel egy bárban találkoztunk London egyre felkapottabb Shoreditch negyedében, és bár korábbi nyilatkozatai alapján még akár arrogánsnak is tűnhetett volna, valójában nagyon kedves és lelkes fiatalember benyomását keltette.

Igaz, hogy a zenekarnak már előbb volt honlapja fotókkal, mielőtt valóban megalakult volna?
- Igen. A These New Puritans egy honlapnak indult, tulajdonképpen egy fiktív zenekar honlapjának. Csináltunk zenekari fotókat, dolgoztunk az image-en, és miután ez tetszett az embereknek, utána elkezdtünk zenét is írni, podcastokat csináltunk, majd végül jöttek a koncertek. Mivel sok egyéb név alatt is zenélek, a These New Puritans csak az egyik projektnek indult, de végül ez lett a legsikeresebb, úgy is mondhatjuk, hogy ez a főállásom.

Milyen egyéb zenei projektjeid vannak?
- Mindenféle hangszeren, mindenféle stílusban próbálkozom, de ezek mind nagyon különböznek a These New Puritanstól. Írok zenét tangóharmonikára például, és van egy olyan tervem is, hogy amolyan katonai indulókat fújó rezesbandát hozzak össze, csak mindezt elektronikus formában.

És mi volt az első hangszer, amin megtanultál játszani?
- A cselló, de számomra az igazi lökést az első négysávos magnóm adta, azóta is inkább az elektronikus zenék kötnek le. Bár igazság szerint dobolni is szerettem volna, de a testvérem, George kezdettől fogva dobol, így nekem maradt a gitár. De a These New Puritans alapjában véve a dobosok zenekara, mind a négyen dobolunk is a lemezen.

Sokan onnét ismertek meg benneteket, hogy a Dior ismert divattervezője, Hedi Slimane kérésére írtatok zenét egy divatbemutatóhoz. Minek köszönhető ez a vonzódás a kifutó világához?
- Igazából csak annak, hogy George összefutott vele egy pubban itt a közelben, és az lett a vége, hogy megkérdezte, volna-e kedvünk zenét írni. Mivel Hedi egy hétre mindent biztosított a számunkra egy párizsi stúdióban, amit csak szerettünk volna, belementünk, de a zenekészítés új módja volt ebben elsősorban a vonzó, nem pedig az, hogy milyen célra készült.

A sajtó mostanában amolyan intellektuális hullámot emleget az olyan előadók kapcsán, mint a Foals, Lightspeed Champion vagy éppen ti, szembeállítva a tömegeknek zenélő gitárzenekarokkal (The Enemy, Pigeon Detectives, stb.). Mennyire érzed valósnak ezt a szembenállást?
- Valódi szembenállásról nem lehet szó, hiszen az Enemyt és a többieket nem ismerem, sosem hallottam őket. De az igazi különbség az lehet, hogy ők gitárcentrikus zenekarok, ránk viszont rengeteg dolog hatott, gregorián kórusművektől kezdve Captain Beefhartig vagy az Einstürzende Neubautenig. Ráadásul nemcsak zenei hatás ér minket, hanem hatnak ránk középkori mágusok, filmek, vagy éppen az Arsenal futballcsapata is. És, mint azt már mondtam, mi nem gitárzenekar vagyunk, hanem a dobra esküszünk.

Szövegeitekben gyakran utaltok a mágiára és más természetfeletti dolgokra. Biztos nem először halljátok a hasonlatot, de a Klaxons is előszeretettel hivatkozik ilyesmikre. Mennyi közös van bennetek?
- Nem tudom, talán ők is ugyanonnét merítenek ihletet, mint ahonnét mi. Mi tényleg úgy gondoljuk, hogy amikor játszunk, akár a stúdióban, akár koncerten, akkor ott valamiféle varázslat történik, meg leszünk babonázva. A szövegeink pedig azért tűnhetnek különbözőnek a megszokottól, mert nem hétköznapi témákról éneklünk, mint mondjuk szerelem, élet, halál, hanem ott bujkál a varázslat minden dalunkban...

Mindezek ellenére azért igencsak földi dolgokkal is foglalkoznotok kell néha: turnézás, lemezkészítés, mint minden más normális zenekarnak. A lemezetek már ősszel kész volt, mégiscsak januárban jelent meg, ez miért történt így?
- A kiadónk döntött így, talán mert novemberben nehezebb lett volna rá felhívni a figyelmet, mint januárban. Mindenesetre a következő lemezanyagunk gyakorlatilag már megvan, ha rajtunk múlna, már pár héten belül meg is jelenhetne, remélhetőleg még az idén ki fog jönni. Más lesz, mint az első, nem is kicsit, de hát a These New Puritans folyton változik. Szeretnénk egyébként Ausztriában felvenni, mert úgy tudjuk, hogy ott harmadannyiból megoldhatnánk a stúdiózást, mint itthon. Addig persze turnézunk majd egy csomót: Európa, Japán vannak soron, és szeretnénk elmenni a Közel-Keletre is, rendkívül inspiráló lenne ott játszani, de ez egyelőre elég nehéz feladatnak tűnik...

Ti, a Horrors és még egy-két másik zenekar is Southendből jöttetek mostanság, szokás emlegetni "a southendi színteret" veletek kapcsolatban. Valóban beszélhetünk ilyesmiről?
- Hát, szerintem ha van két-három zenekar, amely ugyanonnét jön és segítik is a másikat, akkor az már színtér. A Horrorsszal sokat lépünk föl, de velük inkább George és Tom, a basszusgitárosunk vannak jóban, aztán odavalósi még a Violets, illetve van még egy csupa lány zenekar, az Ipso Facto, ebben játszik Tom barátnője is. Még egy zenekar van, a Neils Children, amely nem igazi southendi, inkább csak úgy örökbe lett fogadva. Southendben egyszerre jó és rossz is, hogy nincs az égvilágon semmi. Felnőni ott nem volt túl izgalmas, viszont mivel például Londonban már mindent megcsináltak gyakorlatilag, itt sokkal nehezebb egyről a kettőre jutni, míg odahaza a hetvenes évek óta nem történt semmi, azt csinálhattunk, amit akartunk, és ez jó.

These New Puritans - Elvis

Zavar, hogy még mindig gyakran nu-rave zenekarként emlegetnek benneteket? A koncerteteken is világított a nézőtér a foszforeszkáló pálcikáktól...
- Inkább viccesnek tartjuk, de amit mi csinálunk, az semmiképpen sem nu-rave. A These New Puritanst nem lehet besorolni nagyon sehová, ugyanakkor azt is vállaljuk, hogy vannak popszámaink is, mint például az Elvis. Kezdettől fogva ez a célunk: egyszerre alkotni olyat, ami kísérletező jellegű és újszerű, de ugyanakkor könnyen befogadható is. Abban én semmi plánét nem látok, hogy valami monoton zúgással álljunk ki a színpadra, ezt bárki meg tudja csinálni.

A külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy manapság minden héten féltucat új sikerre éhes zenekar jelenik meg a porondon Nagy-Britanniában. Mennyire nehéz most pályakezdő zenekarban lenni itt?
- Igen, sok a zenekar, de szerintem fantasztikus dolog mostanság zenekarban játszani. Régóta nem volt ilyen izgalmas zenei élet, rengeteg az új zenekar, és ugyan van köztük sok vacak is, mégis rengeteg újszerű és jó zene születik. Az más kérdés, hogy rólunk is sokan azt hiszik, befutott sztárok vagyunk és jól is élünk, holott éppen csak, hogy elevickélünk egyelőre, de ez pont jó így. Azt persze nem tudom, hogy más országokban mi a helyzet, de már beszéltünk róla, hogy esetleg egyszer majd átköltözünk Dániába.

De miért pont Dániába?!
- Nem tudom, tetszik az az ország. És egyik nagy példaképünk, Kierkegaard is ott élt. Ki tudja, belőlünk mit hozna ki az a közeg?