Háromszáz éves filozófiai problémát oldottak meg

Ha egy vak ember egyszer csak látna, fel tudna-e ismerni a látvány alapján egy olyan tárgyat, amelyet korábban csak tapintás révén ismert? Meg tudna-e különböztetni ránézésre egy kockát és egy gömböt?

A Nature Neuroscience április közepi számában közölt kutatás választ adhat a kérdésre, amely több mint háromszáz éve foglalkoztatja a filozófusokat és tudósokat.

A kérdéssel - amelyet első leírója, William Molyneux ír politikus-tudós után "Molyneux problémájának" neveztek el - számos filozófus foglalkozott, és már a 18. században többen próbálták kísérletesen is vizsgálni olyan betegeken, akiknek veleszületett szürkehályogját felnőtt korukban eltávolították. Több filozófus, köztük John Locke úgy vélte, hogy a korábban vak ember első látásra semmiképpen nem ismerné fel a korábban csak tapintott tárgyakat.

Az új kutatás szerint, amelyet Pawan Sinha, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kutatója és munkatársai végeztek, egyértelműen azt mutatja, hogy Locke-nak igaza volt: a valaha vak ember agya nem tudja azonnal összekapcsolni a látottakat a korábban szerzett tapasztalatokkal, ám ezt rendkívül gyorsan meg tudja tanulni.

Születéstől vak indiai gyerekek műtét után visszanyerték látásukat

A kutatók - egy szegény országokban élő vakokat és gyengénlátókat segítő szervezettel együttműködve - öt 8 és 17 év közötti, észak-indiai falvakból származó gyereket vontak be a vizsgálatba. A gyerekek születésük óta vakok voltak, egyikük a szaruhártya betegsége, a többiek pedig szürkehályog miatt. A szervezet támogatásával valamennyien szemműtéten estek át, amely visszaadta szemük világát. A műtét előtt a gyerekek képesek voltak látni az erős fényt, és ketten az irányát is meg tudták állapítani, de tárgyakat egyikük sem ismert fel. A műtét után azonban mindannyiuk látása annyit javult, hogy képesek voltak megkülönböztetni tárgyakat, és végrehajtani a mindennapi élet során szükséges feladatokat.

A kutatók a gyerekeket az operációt követő 48 órán belül tesztelték - ez eléggé rövid idő ahhoz, hogy az agynak még ne legyen ideje hozzászokni a visszanyert látáshoz. A kutatók húsz, legódarabkához hasonló tárgyat helyeztek egy asztalra, ahol a gyerekek megnézhették őket, de nem érinthették meg, húsz ugyanilyen tárgyat pedig az asztal alatt helyeztek el, ahol csak kitapintani lehetett őket, látni nem. A gyerekektől azt kérték, hogy párosítsák össze a látható tárgyakat a kitapinthatókkal.

Az első próbálkozáskor a helyes válaszok aránya alig volt jobb, mint ha a gyerekek csak találgattak volna. Teljesítményük azonban drámai gyorsasággal javulni kezdett: három hónapon belül a helyes válaszok aránya 80 százalék fölé emelkedett. Ez azt mutatja, hogy nem rendelkezünk egy belső koncepcióval a térről, amely a látványra és a tapintásra is vonatkozik, ez a kapcsolat csak tapasztalat útján épül ki.

Az agy még késő gyerekkorban is megőrzi képlékenységét

A kutatók szerint a kutatásnak nem a régi filozófiai kérdés megválaszolása a legfőbb haszna. Ennél sokkal fontosabb, hogy az eredmények megerősítik azt az elméletet, hogy az agy megőrzi képlékenységét késő gyermekkorban, sőt akár felnőttkorban is, és egy adott agyterület - ebben az esetben a látókéreg - akár éveken át tartó érzékszervkiesés után is újra képes tanulni.

Ez klinikai szempontból azt jelenti, hogy kezelhető érzékszervi fogyatékosságok esetén még a 6-7 évesnél idősebb gyerekek sem túl öregek a gyógyuláshoz, ezért számukra is elérhetővé kell tenni a kezelést.