Ne faggassuk a gyereket az iskoláról!

Milyen lelki kihívások elé állítja az iskolakezdés a hat-hét éves gyerekeket, és hogyan segítheti a szülő ezek leküzdését? Mennyit bír koncentrálni egy elsős, nem túl hosszú-e neki a 45 perces óra? Van-e bármi értelmük a most bevezetendő kötelező relaxációs gyakorlatoknak? Az iskolakezdés nehézségeiről dr. Vajda Zsuzsanna gyermekpszichológust kérdeztük.

Amikor egy gyerek iskolás lesz, sok tekintetben nagyon megváltoznak a hétköznapjai. Sokuknak korábban kell kelnie, mint óvodás korában, nem aludhat délután, többet kell egy helyben, csöndben ülnie, nem mehet ki akármikor vécére. Mennyire megterhelők ezek a változások?

Nem jó a kérdésfeltevés: az új elvárásokat ne az öt-hat évesek adottságaihoz viszonyítsuk. A gyerekek képességei, adottságai folyamatosan változnak az életkorukkal, hiszen ez a fejlődés lényege. A négy-öt évesek többségének már nincs kedve délután aludni - sajnos, még azoknak a gyerekeknek sem, akik rendszeresen későn fekszenek -, a korai kelés pedig sokszor valójában a felnőttek számára gond: kevesebben járnak rendszeresen munkába, mint néhány évtizeddel ezelőtt, mert otthonról dolgoznak, kötetlen a munkaidejük, vagy éppenséggel nincs munkahelyük. A gyerekek 10-11 órás alvás után könnyen felébrednek, mindegy, hogy reggel 6 vagy 7 óra van.

A nagyóvodásnak már rég nem okoz nehézséget, hogy csendben, egy helyben üljön akár egy órán keresztül - a képernyő előtt. A vécéhasználat szabályozására pedig nemcsak az iskolában van szükség, hanem a moziban, a színházban, a repülőgépen vagy az autóban is.

Nagy változás egy elsős számára, hogy sokkal kevesebb spontán tevékenységre, szabad játékra van módja, és sokkal több feladata van, mint az óvodában volt.

A hatodik életévüket betöltő gyerekek kifejezetten igénylik és szeretik, ha a felnőttek feladatot adnak nekik. Valójában sok szakemberrel együtt éppen azt látom problémák forrásának, ha egy gyerek nem kap az életkorának megfelelő feladatokat. A fejlődéshez arra van szükség, hogy a terhelés változzon a teherbíró képesség alakulásának megfelelően - ez nemcsak a fejlődés elengedhetetlen feltétele, hanem a belső biztonság, az önbizalom, az önállóság alapja is. Természetesen a túlzott terhelés is kerülendő, de érthetetlen, miért éppen a gyerekek képességeit tudatosan számba vevő iskolától féltik a felnőttek a gyerekeket? Miért nem az emészthetetlen médiatartalomtól, a felnőttek szűretlen érzelmeitől, a gyerek-szépségversenyektől?

Meddig bír figyelni, koncentrálni egy elsős, nem túl hosszú-e neki a 45 perces óra? Vannak-e hatékony eszközök a koncentráció segítésére?

Vajda Zsuzsanna gyermekpszichológus Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Mint a fentiekben szó esett róla, a koncentráció nem okoz problémát, amikor a gyerekek a képernyőre merednek. Nem a képességről van tehát szó, hanem arról, hogy mivel sikerül lekötni őket. Az iskolai tevékenység biztosan soha nem lesz olyan lebilincselő, mint a mozgókép, de ez nem is a célja. Kétségkívül más típusú, kontrolláltabb koncentrációt kell a gyerekeknek megtanulniuk, ennek a fejlődését pedig leginkább éppen az iskolai tanulás segíti elő. Kutatások eredményei mutatják, hogy az első tanulással töltött év után ugrásszerű fejlődés következik be a koncentrációs képességben. A koncentrálóképesség alakulása szempontjából különösen fontos, hogy a 6 éven aluli gyerekek ne üljenek a képernyő előtt napi fél-egy óránál hosszabb ideig.

Természetesen pedagógiai módszerek kérdése is, hogy sikerüljön lekötni a kisiskolás figyelmét, ám az alsó tagozatos tanítók többsége - akik a mostoha fizetések és a társadalmi megbecsültség hiánya ellenére még mindig értik a dolgukat - alapos gyakorlati tudással rendelkezik. Nem is egy csapásra kell a gyerekeknek váltaniuk: az első hetekben, hónapokban az iskolákban is sok a játék, az óraközi pihenés. Természetesen egyéni különbségek, periódusok mindig vannak és lesznek: ezektől nem kell megijedni. Ha problémák adódnak a koncentráció terén, érdemes a szülőknek elgondolkodniuk: milyen témák, helyzetek voltak azok, amelyek szemmel láthatóan nagyon érdekelték, lekötötték a gyerekeket. Ezek tanulságait próbálják meg adaptálni a koncentrációs képesség fokozásához.

Talán a legfontosabb új feladat, hogy a gyereknek tudatosan kell használnia az eszét, a memóriáját. Mennyire nehéz, fárasztó feladat ez egy hat-hét éves gyereknek? Mi jellemzi egy elsős rövid és hosszú távú memóriáját?

A saját gondolkodási folyamatokra vonatkozó tudatosság, a saját tudásról való tudás, amelyet a pszichológiában metakogníciónak neveznek, rendkívül fontos az iskolai tanulásban. A hatéves kori fordulat éppen azt jelenti, hogy létrejönnek a gondolkodás, figyelem, emlékezés irányítását lehetővé tevő képességek alapjai. Ismételten a napi rutin az, ami a fejlődést a legjobban elősegíti. Ez nem fárasztó, mert természetes, élettani jelenség. A memória fejlődésében szintén fontos állomás a 6. életév környéke: a rövid távú memória tárolóképessége megnő, bár még nem éri el a felnőttkorit. Egy hatéves gyerek 5-6 elemet képes a rövid távú tárban tartani. A hosszú távú memória képessége már régen kialakult, a probléma inkább az, hogy az események, történések megfelelő polcra kerüljenek, ahonnan a szükséges pillanatban lehet elővenni őket. A kisgyerekek nagyon sok mindenre emlékeznek, csakhogy az emlékeik szervezetlen halmazt alkotnak. Kisiskolás korba lépve fokozatosan előtérbe kerül a logikus gondolkodás képessége, egyre több ok-okozati összefüggést ismernek fel a gyerekek, és ez elősegíti, hogy a tárolás, előhívás is szervezettebb legyen.

Egy első osztályos gyereknek jelenleg maximum 25 órája lehet egy héten. Milyen óraszám az ideális?

Hogy van-e ideális óraszám, nehéz volna megmondani, de az bizonyos, hogy az időbeli terhelést korlátok közé kell szorítani. A heti 25 órát soknak találom, napi 4 tanóra egy elsősnek pontosan elég lenne. Így körülbelül délre fejeződne be a tanulás, tehát az ebéd lényegében arra az időre esne, amit a gyerek az óvodában megszokott. Utána legalább 2 órás szabadfoglalkozásnak, játéknak, tornának kellene következnie, és csak utána kellene visszatérni ismét a tanuláshoz, leckeíráshoz.

Forrás: AFP/Anne Christine-Poujoulat

Van-e értelme egy elsősnek házi feladatot adni? Nem jobb-e, ha eleinte teljesen szétválik az iskola és az otthon világa, és hazaérve sutba vághatja a gyerek az iskolatáskát?

Véleményem szerint nem megfelelő (és nem a gyerekeket alapul vevő) kiindulás, hogy a gyerekek szenvednek az iskolában, és szeretnének otthon elfelejtkezni róla. Éppen ellenkezőleg, az iskola életük középpontjává válik, amiről szeretnek beszélni. Természetesen elsősorban akkor, ha alkalom teremtődik rá, hogy spontán beszámoljanak az élményeikről, ha érdeklődéssel és együttérzéssel hallgatják őket, és a környezet képben van, követi az eseményeket. A szorongó szülők sajnos elkövethetik azt a hibát, hogy iskola után alig leplezett idegességgel faggatják a gyereket arról, mi történt az iskolában. Ez a helyzet nem segíti elő, sokkal inkább megakadályozza, hogy a szülő képet alkosson a gyerek iskolai helyzetéről. A gyerekek köztudomásúan nem kedvelik, ha faggatják őket, különösen, ha a szülők kérdései nem arra irányulnak, ami valóban foglalkoztatja az elsőst: a padszomszédja kiöntötte a vizét, a tanító néni eltévesztette a Józsi nevét. A faggatás azt az érzést kelti a gyerekben, hogy a szülő valójában nem rá kíváncsi, ezért nem is mesél.

A házi feladattal az égvilágon semmi probléma nincs, ha nem halad meg egy bizonyos mértéket. Mi baj volna azzal, hogy a gyerek otthon, időkorlát nélkül, egyéni tempójában, megfelelő szülői segítséggel gyakoroljon dolgokat? Az elsősök otthoni feladatainak időigénye azonban nem lehet több egy fél óránál.

Az iskolásélettel új stresszforrások is járnak. Meg kell küzdeni a tanító néni figyelméért, elismeréséért, sokszor versenyhelyzet alakul ki a gyerekek közt, esetenként meg kell birkózni a lámpalázzal, a csúfolással. Mennyire tudja mindezt tompítani a pedagógus?

Nem értem azokat a szülőket és szakembereket, akik mindenáron óvni próbálják a gyerekeket a stressztől, az élet mindennapos nehézségeitől: vajon meddig lehetséges ez? Hogyan fognak megbirkózni az új feladatokkal azok, akik elől minden nehézséget igyekeznek elhárítani? A gyerekeket nem lehet, és nem is kell távol tartani az életkoruknak megfelelő próbatételektől, hanem ezek kezelésére kell megtanítani őket. Az egészséges, korrekt versenyhelyzet a pedagógia hatalmas eszköze, a közösségi tanulásban elengedhetetlen.

Az alsó tagozatosok esetében ezeket a helyzeteket nem túlságosan nehéz kezelni, mert ekkor még a felnőttek, a tanító néni igazi tekintély, aki iránt őszinte a tisztelet - hacsak a család nem tesz meg mindent ennek ellenében. A pedagógus odafigyeléssel, tapintattal, diplomáciával nagyon sok mindent el tud érni a kisiskolás korosztálynál, ha hagyják.

Vajda Zsuzsanna gyermekpszichológus Fotó: Pályi Zsófia - Origo

E tanévtől az 1., 5. és 9. évfolyamon felmenő rendszerben bevezetik a különböző relaxációs gyakorlatokat. Mennyire lehet enyhíteni ezekkel a módszerekkel az iskolásléttel járó stresszt?

Őszintén megvallva nem hiszek benne, hogy ezek a technikák gyerekkorban eredményesek lennének. A relaxációhoz, meditációhoz a már emlegetett metakogníciónak sokkal fejlettebb szintjére van szükség, mint amilyennel a 6-10 évesek rendelkeznek. Vajon mit jelent egy kisiskolás számára az, hogy ő most "ellazul"? Szinte bizonyos, hogy bohóckodássá fajul az egész. Másrészről nem gondolom, hogy a stresszhelyzetek megoldása technika kérdése lenne. A nehézségekkel, akadályokkal meg kell küzdeni, értelmileg és érzelmileg fel kell dolgozni őket. A stresszoldó technikák csak a feszültség csökkentését célozzák, tekintet nélkül a kiváltó okokra. Ez pedig egyáltalán nem jó útravaló az iskolás gyerekeknek.