Két év. Azt mondta, még ennyit élhet. Van, aki ilyenkor bakancslistát ír, és beleveti magát az életbe, van, aki csak a családjára koncentrál, és sajnos vannak, akik depresszióba esnek. Ön nyilván nem az utóbbiak közé tartozik. Fel lehet fogni, hogy lassan-lassan vége, és hogyan tölti azt az időt, ami még megadatik?
Egy természettudós számára a halál ugyanolyan természetes dolog, mint a születés. Mégis, amikor nekem Masszi professzor (a Szent László Kórház hematológiai és őssejt-transzplantációs osztályának vezetője - a szerk.) azt mondta, döntsek: belemegyek-e egy kellemetlen kemoterápiás kezelésbe, és akkor a statisztikák szerint két évet élhetek, vagy nem megyek bele, és akkor 6-8 hét, én úgy gondoltam, nekem erre a két évre még szükségem van. Hat hónapig voltam kórházban, és megdicsértek, hogy milyen jó beteg vagyok. Mindent betartottam, amit mondtak. Figyeltem a többi beteget, egy részük feladta, sokan nem is mentek haza. Én viszont elhatároztam, hogy harcolok, mert még élni akarok.
Miután reggel hatkor megkaptam a kezelést, folytak belém a mérgek, rögtön fölkeltem és dolgoztam. Míg a kórházban voltam, megírtam a zeneszerzőkről szóló könyvemet. Szóval, szellemileg képes voltam a szokásos teljesítményemre, fizikailag persze lerobbantam, 104 kilóról lefogytam 78-ra. A kórház után azonban nagyon jó 5 hónapom volt, 95 kilóra visszahíztam, és tele voltam energiával. Írtam egy újabb könyvet Kertész Imréről, folytattam a genetikai tanácsadást, és volt öt PhD-sem. Amikor szembenéztem a halállal, nagyon zavart, hogy nem tudok velük eleget foglalkozni, pedig megígértem, hogy segítek nekik.
Szóval dolgozni és dolgozni akar. A feladatait, terveit sorolta, de a családját nem említette.
A kórházban természetesen a szeretetüket is felfokozottan éltem meg, de erről nehezebben beszélek. Ez a privát szférám, amit nem szívesen osztok meg a nyilvánossággal, mert én tudós, nem celeb vagyok. De azt elmondhatom, nagyon éreztem, érzem a szeretetüket, az aggódásukat, rengeteg érzelem tört rám az elmúlt hónapokban. Nagyon szeretem a gyerekeimet, de sokszor mondták nekem, hogy ők ezt nem érezték, mert a munka - ami nálam nem is munka, hanem küldetés - annyira fontos a számomra. Ez sajnos tényleg háttérbe szorította őket. De az elmúlt hónapokban a gyerekeimmel és a nevelt lányommal, Andreával is felforrósodott a kapcsolatunk. Ő például egy tibeti gyógyító technikával kezdett engem kezelni.
Évek óta ismerem önt, szerkesztettem a legutóbbi televíziós műsorát, azt semmiképpen sem gondoltam volna, hogy hinni tud a tibeti gyógyításban.
Korábban tényleg nagyon nem hittem az ilyenekben, és furcsa, hogy teljesen rászoktam, szinte függő lettem. Ez egy 45 perces, tapintásos kezelés, energiát kapok, és olyan belső harmóniát érzek, amire korábban nem voltam képes. Mindig is egy izgága személyiség voltam, de a kezelések után úgy kelek fel az ágyról, hogy ha nem is boldog - mert a boldogságban nem hiszek -, de egy harmonikus ember vagyok, aki lelkileg megnyugodott.
Megváltoztatta a betegség?
Igen. 5 hónap után kiújult a betegségem, akkor egy szupergyógyszert kaptam, amit az OEP is támogatott, de nem segített. Jött a második kemoterápiás kezelés, már sikertelennek tűnt, két napig mesterségesen tartottak életben, de aztán mégis kijöttem belőle, visszajött a csontvelőm, és ez a csoda megváltoztatott. Egész eddigi életemben ateista voltam, de azóta minden este imádkozom.
Ezt se tudtam volna Czeizel Endréről elképzelni.
Én se.
Kihez imádkozik?
A Mindenhatóhoz, hogy ilyen csodában részesített, és megköszönök neki minden napot.
A csoda csak hit, vagy akarat kérdése is?
A kettő ugyanaz, nem? A csodában hinni kell. Orvosi szempontból nem értem, hogy mi történt velem, meg kellett volna halnom, de most mégis itt vagyok, és megint jól érzem magam. Én ahhoz a Mindenhatóhoz imádkozom, aki ezt a világot létrehozta, összerendezte. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, Ő velem külön foglalkozik, de ez a csoda arra késztetett, hogy higgyek benne. Furcsa, hogy az ember személyisége mennyire meg tud változni egy súlyos betegség okozta trauma miatt.
Beszéljünk kicsit tudományosan is a rákról. Régen is ilyen sok rákos megbetegedés volt, vagy most tényleg több van? Én nem ismerek olyan családot, amelyik ne lenne érintett.
Minden negyedik magyar ember rákban hal meg, és élete folyamán minden második átesik ilyen betegségen. Tehát azért sokan meggyógyulnak. De sajnos emelkedik az ilyen megbetegedések száma, és van magyarázat arra, hogy miért. Egyrészt növekszik az átlagos élettartam, és a rák előfordulása az idősek körében az immunrendszer gyengülésével növekszik. Másrészt, például 100 évvel ezelőtt minden harmadik gyermek meghalt egyéves kora előtt, mert immunológiailag gyenge volt. Ma, hála az orvostudománynak, már százból csak egy hal meg, de sokan viszik magukkal az immungyengeséget, és amikor megjelenik a ráksejt, nem tudják elpusztítani.
A japánok kiszámolták, hogy naponta 80 ráksejt alakul ki egy szervezetben, melyeket szerencsére legyőzünk, de nem minden esetben. A harmadik, hogy több rákokozó hatás ér minket, mint az elődeinket. Amit most megeszünk, az majdnem mind színezve, tartósítva van, és az ózonréteg elvékonyodása is bizonyított tény. De ugyanakkor a korábbi embereket is sok rákokozó hatás érte, akár a természet vadsága miatt. Sokat gondolkodom mostanában ezeken a kérdéseken. De a lényeg, hogy az életkor emelkedése, az immungyengeség és a környezet káros hatásai miatt van mindez. Ez a hármas hatás.
Mit tehetünk ellene?
A cigaretta a rákokozók közül a legfontosabb, azt le kell tenni! Az immunrendszerünket erősítenünk kell, mentálisan is. A saját példámból kiindulva érzékelem, ha megvan a betegség, akkor az az ember, aki küzd az egészségéért, az életért, nem adja fel, az erősíti az immunrendszerét. A feladás, a depresszió csökkenti az immunitást.
Ezt értem. De azt csak nem mondhatja, hogy aki meghal rákban, az mind feladja. Életerős húszévesek, boldog családanyák, akiknek még ezer tervük van, ők is meghalnak rákban, mert például agydaganatuk van.
Persze, igaza van. Ezek a nagy számokra érvényes tapasztalatok. De ismertek azok a történetek, hogy a költő szerelme meghal, ő pedig tbc-s lesz. Ott volt az a tbc-baktérium korábban is a testében, csak a szervezete sakkban tartotta. De immundeficites, depressziós lett, és legyőzte a tbc. Az akarat sok mindenre képes. Mondok egy példát: Devecseri Gábor költő, író szervezetében áttétes rákot találtak. A sebészek felnyitották, majd visszavarrták, és megmondták neki, 6-8 hete van hátra. Erre Devecseri azt válaszolta, ne hülyéskedjenek, neki még legalább két könyv van a fejében!
És megírta?
Megírta A hasfelmetszés előnyei és a Mulandóság cáfolatául című könyveket. 6-8 hét helyett 8 hónapot élt még.
Önnek milyen könyvek vannak a fejében?
Volt egy tervem, hogy a politikusokról, államférfiakról is kellene egy genetikai indíttatású könyvet írni. Nem tudom, lesz-e időm rá.
Ajjaj, veszélyes terep.
Bennem ez régóta motoszkál. Volt négy év, amikor minden hónap első keddjén találkoztam Antall Józseffel, aki akkor könyvtárigazgató volt. Sokat beszélgettünk, és megkedveltük egymást. Egyszer megkérdezte, hogy tudom-e, ki volt a legnagyobb államférfi. Én mondtam neki, hogy Széchenyi István, mert ugye így vagyunk nevelve. Erre ő azt felelte, hogy Széchenyi, igen, nagy volt, de Eötvös József volt a legnagyobb. Most hogy régóta kultúrtörténettel foglalkozom, én is így gondolom, mert Eötvös volt az, aki behozta az európai szintű közoktatást, és ő volt az, aki előkészítette a felekezetek közti egyenjogúságot.
Ez már történelem. De írna a jelenkor politikusairól is? Orbán Viktorról vagy akár Gyurcsány Ferencről?
Nem, élőkről sosem. A közelmúltból Kádár Jánossal is gondom lenne. Egy zabigyerekből nagy politikussá nőtte ki magát, még akkor is, ha egy véreskezű hóhér volt '56-ban, mert az volt. De aztán mégiscsak ezt a népet magához tudta édesgetni. De hogy ne térjek ki a kérdése elől, Gyurcsány Ferenc, amikor először lett miniszterelnök, felhívott, hogy legyek egészségügyi miniszter. Nekem ez nagy kihívás volt - egyrészt tudtam, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra, másrészt talán elvetélt programjaimat megoldhattam volna. Nem is fogadtam el, de Ferenccel azóta baráti viszonyban vagyok.
A kórházban is rendszeresen felhívott, és eljött hozzám a felesége, hogy lehet-e még kisbabájuk, és bátorítottam őket, hogy vállaljanak még egy gyermeket. Szerintem ő egy kivételes talentum, de az a hibája, hogy túl kreatív. Azt éreztem, hogy minden héten más ötletei vannak. Volt az egészségügyben hat program, amiben megegyeztünk, hogy meg kell valósítani, de ezeket a párttársai mind elszabotálták, tönkretették. Nem kellett ehhez a Fidesz sem. De barátságunk töretlen, ezért melléálltam az elmúlt választási kampányban is, amiért a lányom kritizált is.
Ezzel a pacienseit is megosztja, mert sok embernek vannak szélsőséges érzelmeik Gyurcsány Ferenccel szemben.
Igen, lehet, de sajnálom, én ezt érzem tisztességesnek. Az öcsém Fideszes, szóval családon belül is vannak ellentétek, de mivel Gyurcsány megkért erre a politikai állásfoglalásra, és mivel ő a barátom, én nem mondhattam nemet neki. Orbán Viktort pedig géniusznak tartom. A semmiből jött, és képes egy országot a maga képére formálni. Nála megint csak az a nagy kérdés, hogy miért van az, hogy ha valaki hatalomhoz jut, akkor így megrészegedik, és elveszti a józan eszét, mert azt gondolom, ő tényleg elveszítette a józan eszét, pedig neki megadatott a kétharmaddal, hogy az országot a jó felé vezesse, de a vészhelyzet felé kormányoz. Én már nem fogom megélni, de úgy érzem, itt még nagy társadalmi konfliktusok lesznek, és ebben az ő felelőssége nagyon nagy lesz.
Mindezt hallgatva mondhatom, hogy ön már nem fél senkitől?
Kitől félnék?
Vannak gyerekei, unokái, akik esetleg másképp gondolják, de mindenképp diplomatikusabban fogalmaznának.
Barbara lányom (Fodor Gábor felesége volt - a szerk.) gyakran mondja, hogy most már álljak le, de én ilyen vagyok, aki mindig fejjel megy a falnak. Ez egy adottság, és ha már az ember ilyen, akkor legalább legyen rá büszke. A gyerekeimnek el kell fogadniuk ezt, és azt is el kell fogadniuk, hogy amikor alkalmam volt rá a nyolcvanas években, nem vándoroltunk ki Amerikába, és ezzel determináltam a sorsukat.
Tényleg, 1982-ben felajánlották önnek az amerikai betegségmegelőzési központ fejlődési rendellenességgel foglalkozó igazgatói posztját, mégsem ment ki. Megbánta?
Sokszor eszembe jut, hogy mennyivel nyugodtabb életem lett volna ott, de az a nyugodt élet nekem nem tetszett volna.
Van az a közhely, hogy kalandvágyból maradtam itthon. Ez önre is érvényes?
Így van. Akkor azt hittem, ez nem egy süllyedő hajó, és itthon kell Amerikát csinálni. A gyerekeim miatt másképp kellett volna döntenem, de ha magamba nézek, ez a hiperaktív és exhibicionista személyiség, aki én vagyok, a túl nagy nyugalomban nem tudott volna kibontakozni, ott nem jött volna el hozzám a Hadas Kriszta, és nem kérdez ilyeneket. Erről már fölösleges filozofálni, mert ez eldőlt.
Ön volt az első genetikával foglalkozó orvos Magyarországon. A korábban tiltott tudománynak a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején nem voltak nagy elődjei itthon. Autodidaktaként, majd külföldi tudósoktól tanulta meg, mert önt azért hagyták utazni. Aztán Czeizel volt az első, aki a genetikáról és a születésünk titkairól beszélt a tévében, nagy barkóval, ma már viccesen retró módon, de akkor mégis forradalmi újítóként bírta kimondani például azt a szót, hogy sperma. Nagyon utálták a kollégák?
Nagyon utáltak sokan, és megbélyegeznek ma is. Spermahajdernek neveztek, amikor a hetvenes években Kárpáti György rendezővel sorra gyártottuk a televíziós sorozatokat. Azokban az években miattunk este kiürültek az utcák, mert mindenki azon az egy csatornán a mi műsorunkat nézte. Akkor azt mondták nekem, döntsem el, hogy tévébemondó vagy orvos akarok lenni. Pedig már akkor is a munkám mindössze öt százalékát jelentette a szereplés. De nem bánom, sosem csinálnám vissza.
A géniuszok kutatása is meggyőzött a tekintetben, hogy a magyarok többsége, ha valaki kilóg sorból, aki erkölcsileg, művészileg, tudományosan, vagy akár anyagilag sikereket ér el, azt nemcsak irigylik, de deviánsnak is tartják. Ady Endre, József Attila, Weöres Sándor olyan természeti tünemények voltak, akiket a többségi társadalom életükben nem tudott elfogadni. Feldolgoztam a magyar Nobel-díjasok életét: itthon addig ütötték-verték őket, amíg elmentek, de amikor Nobel-díjat kaptak, onnantól kezdve nyalták a feneküket, mert ez a magyar szuperego, hogy milyen zseniális nép vagyunk. Olyan nép vagyunk, amelyik a tehetségeit nem becsüli meg. Példaképemet, Semmelweist tönkretették, megölték.
Ön nemrég viszont Semmelweis-díjat kapott.
Igen, a fideszes Balog miniszter adta át, és én nagyon örültem. Büszkén vettem át. De voltam én már ebben az országban minden, például gyerekcsempész. ('97-ben Czeizel Endrét perbe fogták egy magyar-amerikai örökbefogadási bűnügyben - a szerk.) Az a per soha nem múló sebeket okozott bennem, pedig 70, abortuszra ítélt gyerek életét mentettük meg akkor. Egyébként Kertész Imre már akkor is levélben mellettem állt, ami nagyon jólesett.
Nagyon érdekes, hogy én egy antiszemita családban nőttem fel, mégis mindig a zsidók álltak ki mellettem. Apám kisiparos volt, szobafestő-mázoló, több konfliktusa volt a konkurenciával. Aztán amikor az ötvenes években bekerültem az egyetemre, akkor a népi káderek rühelltek, mert magas voltam, okos voltam, sikeres voltam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a Braun, a Tétényi, a Hirschler, a Véghelyi elkezdetek engem támogatni, és mindegyik zsidó volt. Innen jön az én filoszemitizmusom. Nem igaz, hogy a zsidó csak a zsidót támogatja, egyszerűen csak arról van szó, hogy ők érzékenyek a tehetségre. Amikor érzékelték, hogy van bennem némi spiritusz, akkor mellém álltak, és segítettek. A tíz magyar Nobel-díjasból hét zsidó származású, a 15 legnagyobb magyar matematikusból 13, és a legnagyobb magyar karmestereink fele is zsidó. Nem hiszem, hogy az ő génjeik alapvetően mások lennének, mint a nem zsidóké, de azt tudom, hogy a zsidó kultúra 3500 éve ráveszi a gyerekeket, hogy már négyéves korukban tanuljanak meg írni és olvasni, és egy hatéves fiúnak a zsinagógában a Tórából kell felolvasnia részleteket.
Ha észreveszik, hogy tehetséges, akkor a rabbi felhívja nemcsak a család, hanem a közösség figyelmét is arra, hogy egy olyan palántára bukkantak, akire oda kell figyelni. Ezek után kötelességük a legjobb iskolákba járatni azt a gyereket. Szóval ők képesek kihozni a legnagyobb természeti kincset az emberből, a tehetséget. Ezt nem gyűlölni, irigyelni, vonatra ültetni, hanem eltanulni kell! Ezt írtam le Kertész Imre és a Nobel-díjas zsidók életét feldolgozó könyvemben. Tíz magyar Nobel-díjasunk van, eddig egyik sem a szülőhazájában halt meg… Ez szomorú.
Önt megtalálták, felfedezték, hagyták kibontakozni itthon is, most az élete vége felé járva mégis elkeseredett nyilatkozatokat olvasok.
Igen, mert amit tudományosan alkottam, azt majdnem lenullázták. Az Optimális Családtervezési Szolgáltatás országos rendszere ma már alig létezik, pedig 34 ezer baba fogantatásánál segítettem. A Kóroki Monitort, amely a rendellenességgel születő babák adatait rögzítette, és amely által jól kutathatók a rendellenességek okai, 2007-ben leállították. A magyar kismamák többsége nem szedi, nem is tud arról a magzatvédő vitaminról, amellyel a fejlődési rendellenességek kivédhetők, és amelynek hatásosságát angol kollégámmal együtt mi igazoltuk. Az USA-ban és 74 országban már belekeverik a lisztbe, Hollandiában a leendő terhesek 73 százaléka, Nagy-Britanniában 56 százalék, nálunk mindössze 6 százalék szedi, pedig jórészt magyar találmány. Ennyit erről. Utánam a fáklyás menet.