Szeretsz, tehát létezem!

A párkapcsolatokban előfordul, hogy valaki teljesen aláveti magát a partnerének

Sokszor első pillantásra érthetetlennek tűnik, miért maradnak benne emberek olyan kapcsolatokban, amelyekben lelkileg és fizikailag is kínozzák, gyötrik őket. Csak tűrnek és tűrnek. A hétköznapi élet Teréz anyái? Vagy a fájdalomküszöbük van magasabban? Az együttérzés és az önfeláldozás határai emberek millióinál mosódnak össze, jelentős népegészségügyi problémát teremtve ezzel. 

Örökös bűntudat

Éveken át tűnődhetünk azon, hogy miért panaszkodik állandóan az egyik barátunk úgy a párkapcsolatára, hogy közben semmit sem tesz a helyzet javítása érdekében. Talán már verekednek is, mégsem lép ki a rossz kapcsolatból. Évtizedekig megfigyelhetünk olyan párokat, ahol az egyiknek alkohol- vagy drogproblémája van, ami miatt a másik borzasztóan érzi magát, iszonyatos kínokat és szenvedést vesz magára, de a helyzet mégsem változik, benne marad a kapcsolatban, és a párja sem tud "lejönni a szerről”. Vagy néha az is beugorhat, hogy vajon miért én kértem elnézést a boltban, ahol tévedésből rosszul adtak vissza.

Számos párkapcsolatban érvényesül az önfeláldozó attitűd, amely a rossz kapcsolatból való kilépés akadálya lehet Forrás: Lantos Gábor

Ilyenkor talán valami vigyorféle fagy meg a szájunk szegletében, és nem értjük, hogy lehettünk ilyen mulyák, miért nem mondtuk meg végre egyszer jól a véleményünket. Miért mi érezzük rosszul magunkat a pénztáros vagy a könyvelő tévedése miatt. Amikor a vízszerelő leszúr, hogy micsoda mesterrel dolgoztattam korábban, és most neki milyen ramaty helyzetet kell megjavítania, már egyenesen sajnálom a szakit, hogy latba kell vetnie a tudását és energiáit, azaz fárasztom a mestert, és joggal panaszkodik nekem. Aztán persze jó mélyen magamba nézek, hogyan lehettem olyan meggondolatlan, hogy nem ezt a mestert hívtam már korábban is, talán még le is hülyézem magam, „ohne zsanér”.

Az önfeláldozás mint népegészségügyi helyzet

Közös a fentiekben, hogy valami roppant különös módon nem az érzi magát rosszul, aki a tévedést, hibát, sértést, agressziót elkövette. Inkább a károsult (vagy áldozat, ha jobban tetszik) gondolja azt, hogy bizonyára ő tett rossz fát a tűzre, és most mindent meg kell tennie, hogy helyrehozza a hibát. Akár önfeláldozónak is nevezhetjük a magatartását. Bizonyos idő után eljut a tudatunkig, hogy a szó, önfeláldozó, valójában mit is takar. Szó szerint azt, hogy az illető feláldozza énjét a másik érdekeinek oltárán. De nem ilyen lírai a helyzet.

Az önkéntes alávetés súlyos mentális problémákat okozhat Forrás: Thinkstock

A saját érdekek figyelmen kívül hagyása, a másik kényének-kedvének való önkiszolgáltatás súlyos mentális problémákhoz vezethet. Az Egyesült Államokban az ezredforduló tájékán 40 millió emberre tették azok számát, akik a társfüggőség pszichológiai jelenségében szenvedtek. Egyes szociológusok és pszichológusok azt állították, hogy ez a tanult magatartás teljes mértékben behálózza az észak-amerikai társadalmak szövetét, mivel a társas érintkezés egyik alapvető formája. A pszichológiai kutatások pedig a depresszióval hozták kapcsolatba a társfüggés személyiségjellemzőit.

A személyiség működése problémás

A társfüggés jelenlegi meghatározásában olyan személyiségről van szó, aki roppant alacsony önértékeléssel rendelkezik. Ez odáig fajulhat, hogy az illető már nem bízik meg sem a saját érzékelésében, sem pedig a saját magán belül keletkező érzésekben, inkább valaki „okosabbra és tapasztaltabbra” hagyatkozik. Továbbá nem mutatja ki a negatív érzéseit, érzelmeit, sőt egy kedvező, pozitív álarcot mutat a külvilágnak, amelyben maga is a végletekig hisz, és kifejlődik benne a hamis önazonosság. Egész egyszerűen az illető nem az, akinek mutatkozik. Egyáltalán nem érzi jól magát a legfontosabb társas kapcsolataiban, de olyan kiválóan eljátssza, hogy saját maga előtt is hihetővé válik.

A társfüggő embernek alacsony az önértékelése, ezért gyakran másnak mutatja magát, mint aki valójában Forrás: AFP/Robin Utrecht

Tökélyre fejleszti a rejtőzködés művészetét, még maga előtt is rejtve maradnak igazi érzései, hangulatai. Valójában már az érzéseinek az azonosítása és kifejezése is problémákba ütközik, talán még szavai sincsenek nagyon a hangulatok, érzelmek elmondására. Igen szerencsétlen módszereket használ az állandósult stresszének csökkentésére, ha egyáltalán alkalmaz ilyeneket, hiszen a fő dolog mindig a másik. Nincs is joga stresszesnek vagy fáradtnak éreznie magát, amikor a másik szenved! Már ebből is kikövetkeztethető egy másik tulajdonsága, a személyes szabadság, önrendelkezés (autonómia) elég komoly hiánya. Hogyan is rendelkezhetne maga fölött, ha a társára, a másikra kell (!) figyelnie, nem a saját szabadsága a fontos… Ráadásul felelősnek érzi magát a másik állapotáért, biztos abban, hogy ő tett valamit, ami miatt a partnere rosszul érzi magát (iszik, füvezik, panaszkodik, kritizál, szitkozódik vagy verekszik).

Gyenge énhatárok

Az ilyen típusú személyiségnek igen gyengék az énhatárai. Az énhatár egy igen sokat kutatott pszichológiai téma, ha nagyon leegyszerűsítjük, annyit tesz, hol kezdődöm és érek véget, illetve hol kezdődik és ér véget a másik – igen, akár fizikai, akár pszichés, illetve egyéb vonatkozásban. Nem véletlen, hogy felelősnek érzi magát mindenért, ami a másikkal történik, hiszen az énhatárai nem érnek véget a saját személyénél, vagy másokat enged be a határai mögé.

Az alávetés és az állandó megfelelési kényszer súlyos és tartós stresszes állapotot alakíthat ki Forrás: Thinkstock

Például egy roppant hétköznapi helyzetben hogy érzem magam: otthon hagyta a párom a mobilját, emiatt dühöng, hogy lemarad fontos hírekről, eseményekről, találkozókról, nos, mi hatol el hozzám az ő dühéből? Arra gondolok, hogy miért volt ilyen marha, amiért nem vette magának a fáradtságot ellenőrizni indulás előtt a mobilját, vagy bizony azon tépelődöm, hogy ez már ezerszer előfordult, igazán segíthetnék neki. No, de miben? Megváltozni? Vagy az ilyen helyzeteket elkerülni? Esetleg az ilyen helyzeteket az irányításom alá vonni, és akkor nem lesz baj?

Csak valaki mással együtt

A másik jóváhagyásától, pozitív véleményétől, mondjuk ki, szeretetétől való függés természetesen e személyiség középpontjában áll. Sarkítva fogalmazva ez az ember egyedül nem is létezik. Igen rosszul tűri az elválást, kapcsolaton kívül szó szerint megszűnik, rosszkedvű lesz, csak bolyong a világban, és nagyon igyekszik a kapcsolat (legyen az bármennyire szerencsétlen vagy káros a számára) helyreállításán. Vajon szemet szúr-e nekünk az egyik barátunk, akinek ha visszatekintünk a felnőtt életére, az látható, hogy életében egy hónapnál nem töltött több időt pár nélkül? Felmerül-e az ilyen esetben a társfüggés?

A kölcsönös elfogadás, megbecsülés és szeretet a hosszú párkapcsolat alapja Forrás: Videa

Sietek megjegyezni, hogy a pszichológiai jelenségekkel kapcsolatban már nagyon régóta nem úgy gondolkodunk, hogy vagy van valami, vagy pedig nincs. A fekete-fehér szemlélet helyett egy folyamatos vonalat képzeljünk el, aminek a két végpontján helyezkedik el a totálisan társfüggő, valamint a teljesen autonóm személyiség. Ilyenek persze nincsenek, valamennyiünk tulajdonságait, személyiségjellemzőit e folytonos vonalra rakhatjuk fel úgy, hogy ki mennyire áll közel, illetve távol az egyik vagy a másik végponttól.

A párkapcsolatokban előfordul, hogy valaki teljesen aláveti magát a partnerének Forrás: Thinkstock

Ez a kis feladat gyorsan, élőben is elvégezhető. Kijelölöm a nappali egyik sarkát a társától mindent elfogadó, magáról abszolút mértékben lemondó, semmilyen érdekek által nem vezérelt személyiség végpontjának. A nappalim ezzel ellentétes sarka pedig legyen a senkitől és semmitől nem függő, totálisan önálló működés másik végpontja. Hová helyezem magam e két végpont között? Vonz-e valamelyik sarok jobban, mint a másik? És ha már itt tartunk, szeretnék-e az elfoglalt helyemen változtatni, mondjuk egy éven belül?

A társfüggőség jelei

Vannak-e jelek, amelyek arra utalhatnak, hogy netalántán társfüggő kapcsolatban élek, esetleg az életem más területén vagyok függő másoktól? Íme egy kifejezetten nem tudományos célzattal összeállított lista a témában publikáló amerikai szerzőktől:

• lehetővé teszem a partnerem egészséget károsító szokásait. Ráadásul azok az én egészségkárosító magatartásomat is támogatják;
• akkor is segítek, ha kifejezetten kérték, hogy ne. Kényszeresen segítek;
• a kölcsönös kapcsolati fejlődés, növekedés helyett a résztvevők állapota inkább rosszabbodik;
• úgy érzem magam, amilyen a partnerem hangulata;
• azt érzékelem, hogy a partnerem gyakorta negatív véleményt alkot rólam, de nem szólok vissza, inkább magamban vacillálok, hogy vállaljam-e az összezördülést vele, vagy inkább tartsam meg magamnak a véleményemet;
• ha mégis kirobban a harc, nagyon gyorsan visszavonulok, és elnézést kérek;
• gyakran érzem magam alacsonyabb rendűnek, csököttnek, sérültnek, amit a partnerem meg is erősít bennem;
• bagatellizálom a szükségleteimet, elfojtom az érzéseimet a kapcsolatban;
• szégyenkezést élek meg, ha arra gondolok, valójában mi is folyik a kapcsolatunkban;
• a legkisebb kritikai megjegyzést, akár egy véleményt is azonnal magamévá teszem, és azon agyalok, miben lehet igaza a vélemény megformálójának;
• akkor is a saját magatartásomat teszem felelőssé, ha kiderül, a másik magatartása nehezítette meg a helyzetet;
• próbálom eltussolni mások hibáit;
• többet, jobbat, gyorsabbat csinálok, mint ami el van várva tőlem, hogy elismerést arassak, pl. munkahelyi kapcsolatokban;
• kényszert érzek arra, hogy mások szükségleteinek megfeleljek, holott valójában nem is tudom, mire van szükségük;
• manipulálgatom mások válaszait, nem tudom elfogadni azokat névértéken;
• ha szeretet kapok, arra gyanakszom, vajon megérdemeltem-e;
• meg akarom változtatni a partneremet;
• lehetővé teszem másoknak, hogy használjanak engem vagy az energiáimat;
• szavak szintjén megfigyelhető a számos „kell” és „kellene” állítás, tehát nem magam élem ez életet, hanem a külső körülményeim;
• gyakori kínokat élek meg az intimebb helyzetekben (nem csak a szexre gondolok), mert rettegek, hogy mit fog mondani rólam a másik, hiszen nem tudom magam védeni (a gyenge énhatáraim miatt).

A fentiekben találhatók ellentmondásos elemek. De az élet már csak ilyen. A másik felett való kontrollra törekvés miért jelezhet mégis a társfüggőség irányában? Hiszen a felszínen én akarok felülre kerekedni, ugye, aki az irányító, az van felül, nem?! Igen ám, csak hogy a társfüggőnek azért kell a kontroll, hogy biztonságban érezhesse magát, nem pedig azért, mert valóban szüksége van a vezető szerepre. Talán gondoljunk egy alkoholista párjára, aki úgy „segít” az alkoholistának, hogy meghatározza neki, mikor kaphatja meg a napi betevő italmennyiséget.

Nők vagy férfiak?

A fenti példa nem véletlen. A társfüggőség pszichológiai vizsgálata az 1970-es évek közepétől indul, szinte kifejezetten alkoholistákkal együtt élő nők viselkedésének megfigyeléséből. Volt is egy olyan nézet, miszerint a társfüggőség inkább sújtja a nőket, mint a férfiakat. A nők nagyobb kitettségét felvető statisztikát cáfoló irodalom azt hangoztatja, hogy a kapcsolatokon belüli bántalmazás ugyanannyira érheti a férfiakat, mint a nőket. Elvileg valóban mindkét nem felvehet olyan személyiségjellemzőket, amelyeket a fentiekben leírtunk, és amelyek elvezethetnek a társfüggőséghez.

A bántalmazó kapcsolathoz ragaszkodás az énfüggés tipikus példája Forrás: Thinkstock

Elvileg igen, de pl. a klinikai gyakorlat mást mutat. (Talán még elvileg sem, hiszen a személyiség jellemzőinek kialakításban a társas együttélést alapvetően és nem tudatosulóan meghatározó nyugati normák, elvárások továbbra sem mutatnak szimmetriát.) Bántalmazó kapcsolatban élő nőkkel bizony lehet találkozni a mai magyar pszichiátriákon. Ellentétben a férfiakkal, akiknek statisztikailag szinte ki sem mutatható milliomoda keres fel pszichológust azzal, hogy társfüggőséggel küszködik. Talán mert a férfiaknak erről nagyobb szégyen beszélni? Mert férfi létére ki akarná elismerni, hogy például ő egy papucs? Elképzelhető, de e vélekedések semmiképpen sem számítanak reprezentatív mintának. Persze a pszichiátriai előfordulást is lehet bagatellizálni, attól még a pszichológusi tapasztalat az marad, ami: szomorú. Nézzük is meg, melyek a szakirodalom által felvetett okok a társfüggőség kialakulásának hátterében.

Keresd a családot

A szakirodalom legkövetkezetesebben a nem jól működő családi kapcsolatokat és a kártékony családi „hangulatot” említi oki tényezőként. A mindent megmondó, parancsoló, ellentmondást nem tűrő szülői stílus elvezethet a társfüggéshez. Sok kutatás azt láttatja, hogy a rosszul működő, stresszes, leterhelt családokban a társfüggőség egyfajta eszköz, illetve stratégia a stresszel való megküzdésben, és a következő generáció tovább viszi a stresszkezelés e mintáját. Ehhez a mintához az is szükséges lehet, hogy az eredeti családban a problémákat nem kezelték nyíltan, nem volt igazi kommunikáció érzelmekről és érzelmi szükségletekről.

A családi környezet döntő hatású a személyiség fejlődésében Forrás: Thinkstock

Maga az érzelem kifejezése is már problematikus lehetett, egész egyszerűen nem beszéltek a családban arról, hogy ki hogy érzi magát. A leggyakrabban valóban az alkohol vagy drogproblémákkal küzdő szülők gyermekeinél írták le a társfüggő személyiség kialakulásának lehetőségét. A gyerek valóban megtanulhatja, elsajátíthatja a (kényszeres) segítő szerepet: mentsük meg aput/anyut. Ezt igazán sokszor gyakorolhatja, megerősítheti felnövekedése ideje alatt. Nagyon nehéz az ilyen megfigyelt, eltanult és fenntartott mintákat módosítani, az önfeláldozó sémát esetleg valami építőbb jellegű mással helyettesíteni.

Fejlődési lehetőségek

Mégis van remény. Elsődleges feladatnak tűnik az asszertivitás, a saját érdekek mellett való konstruktív kiállás fejlesztése. Ezt mind egyénileg, mind pedig csoportos tréning formájában is gyakorolni lehet. Az önértékelés és önszeretet fejlesztése pszichoterápiás feladat, ami nem rövid út az önismeret ösvényén. Egyrészt szerencsés érzelmi, pszichológiai tudást szerezni saját magunkról. A saját működésünkre való rálátás képessége fejleszthető, folyamataink monitorozása gyakorta ad olyan tudást, amiről bátran kijelenthető, hogy életünk legfontosabb tudása. Másrészt olyan társas készségek kialakítása, majd begyakorlása is szükségesnek tűnik, amelyekből eleddig igazán keveset sajátítottunk el más „készségek” sajnálatos előnyére.

A párkapcsolatok minőségét döntő módon befolyásolja a párok személyiségszerkezete Forrás: Facebook/Aktív

A társfüggőség esetében is elmondható, hogy az ezzel küszködők bizonyos mondatokat, mimikát, probléma felismerést és elemzést egész egyszerűen nem gyakorolnak a társas helyzetekben. Pl. a nemet mondás képességére már egyéb mentálhigiénés területen is nagy hangsúlyt helyeznek (stresszkezelés), de a társfüggőknél nem lehet elégszer hangsúlyozni ennek a képességnek a hasznos mivoltát. Igen, ez is tanulható. A napjainkban felfutó mindfulness mint a tudatos jelenlét gyakorlásának művészete egyebek között azt tanítja, hogy képesek vagyunk a jelen pillanatában benne maradni, és nem azt kérdezgetni folyton magunktól, hogy „mi lesz, ha majd…”. A mindfulnesstréningek Magyarországon ma még kevéssé elérhetőek, de már folyik a honi képzés is.

Szóval, lehet mit tenni. Tény, hogy az első lépés mindig az, hogy a társfüggő felismerje, így nem mehet tovább. És az is igaz, hogy a barátok, a környezet is tud abban segíteni, hogy értő visszajelzésekkel a társfüggő eljusson az első lépésig.

Az összeállítást Bíró László klinikai pszichológus készítette ( www.birolaszlo.hu )