Hatvanéves a polióvakcina: ellentmondásos feltaláló

Jonas Salk 1959-ben

Hatvan éve kezdték meg a járványos gyermekbénulás elleni első oltási programot az Egyesült Államokban. A vakcina felfedezője, Jonas Salk az orvostudomány egyik regénybe illően ellentmondásos alakja.

Hatvan évvel ezelőtt, 1955. április 12-én USA-szerte megkondultak a harangok, felbőgtek az autódudák és felharsantak a szirénák. Így ünnepelte az ország a valaha végrehajtott legnagyobb klinikai kísérlet eredményét: a járványos gyermekbénulás elleni kísérleti vakcina biztonságosnak és hatékonynak bizonyult. A poliomielitisz – röviden polió – két évvel korábbi járványa csaknem 36000 gyermeket ölt vagy bénított meg az Egyesült Államokban, és az oltás előtt globális szinten 600 ezerre becsülték az évenkénti esetek számát. A diadal rövid időn belül világgá repítette a vakcinát felfedező Jonas Salk nevét.

Szerelmi és tudományos kalandok

A hatvanadik évforduló alkalmából új életrajz jelent meg Salkról az Oxford University Press gondozásában, Charlotte DeCroes Jacobs tollából; a kötetről (Jonas Salk: A Life) a Nature könyvajánló rovatában olvashatunk recenziót. Salk története igazi regény, amelyben a kemény munka intrikával, rivalizálással, politikával és piszkos trükkökkel elegyedik. Ha ehhez még hozzávesszük az üzleti érdekeket (a gyógyszeripari óriás Eli Lilly egyedül 1955-ben 30 millió dollárt kasszírozott a polió-vakcinából), na meg a – Picasso egyik múzsájaként ismert – Françoise Gilot festőnővel kötött házassága mellett kibontakozó szerelmi kalandjait, minden együtt van egy vérbeli bestsellerhez.

Jonas Salk 1959-ben Forrás: Wikimedia Commons

Jacobs könyvében a polióval végzett munka mellett megjelennek Salk egyéb tudományos erőfeszítései: az influenzával, a szklerózis multiplex-szel és a HIV-vel kapcsolatos kutatásai, valamint a kaliforniai Salk Intézet (Salk Institute for Biological Studies) létrehozása, amelyet ő maga alapított és igazgatott, s amelyből végül kiközösítették.

Elölt vírusok

Salk New York Bronx negyedében, orosz zsidó bevándorlók gyermekeként nőtt fel, s ifjú éveit ambiciózus édesanyja dominálta. Salk korán hozzászokott, hogy a maga útját járja, s otthonról hozott keményfejűségének köszönhette későbbi tudományos sikereit és szakmai konfliktusait egyaránt. Első munkahelye a New York University College of Medicine volt, ahol Thomas Francis influenza-szakértő mellett dolgozott. Azidőtájt a vírusellenes oltások – a himlő, a veszettség és a sárgaláz elleniek – mesterségesen legyengített élő vírusokat alkalmaztak. Salk és Francis olyan, óriási terápiás haszonnal kecsegtető kísérleti eljárást dolgoztak ki, amelyben elölt vírusokkal tudtak ellenanyag-termelést és hosszútávú immunitást kiváltani.

Influenzaoltás kutatása embereken

1941-ben követte Francist új munkahelyére, Michiganbe, ahol együtt folytatták a Szent Grálnak tekintett influenzaoltás kutatását. A fiatal tudós komplikált eljárásokat fejlesztett ki a vírusok tenyésztésére és az oltás termelésére, miközben védelemként mindössze egy arcmaszkra és egy pár kesztyűre támaszkodott. Emellett pszichiátriai intézetekben végrehajtott klinikai kísérleteket felügyelt, ahol a pácienseket szándékosan fertőzték meg influenzával (ez egészen az emberi kísérleti alanyok védelmében létrehozott Nürnbergi Kódex 1947-es elfogadásáig bevett gyakorlat volt), és 1945-ben az Egyesült Államok tisztifőorvosa az ő ajánlása nyomán adott utasítást 8 millió katona beoltására.

Oltás Forrás: AFP

Salk Francis-szal való viszonya akkor romlott meg, amikor az idősebb kolléga megkérdezése nélkül kizárólagos szerződést írt alá a Parke gyógyszeripari céggel, melynek átadta az általa kidolgozott eljárások részleteit. Természetesen a tudományos etikett e durva megszegése nem maradt észrevétlenül, mint ahogy a szakmán kívüli sajtónak írott közleményeit sem tarthatta titokban. A kettejük közötti feszültség tovább fokozódott, amikor együtt végzett munkájukért egyedül Francis részesült nyilvános elismerésben, Salk pedig a reflektorfényen kívül rekedt.

Találkozás a gyermekbénulással

1947-ben végleg szakított kutatótársával, hogy a pennsylvaniai Pittsburgh-i Egyetemen önálló influenza-labort hozzon létre. Ám a Gyermekbénulás Elleni Nemzeti Alapítvány (National Foundation for Infantile Paralysis, NFIP) igazgatója, Harry Weaver épp ekkortájt kérte fel őt, hogy vegyen részt a polióvírusok tipizálásában, s a kutatóhelyre, munkaerőre és laborfelszerelésre éhes Salk nem habozott elfogadni a megbízást. A munkával gyorsan haladt: részben finomította, részben lecserélte az akkor használatos módszereket, gyakran az NFIP tudományos felügyelőbizottságának rosszallása, sőt, kifejezett tiltása ellenében. Weaver azonban kiállt védence mellett, és Salk hamarosan az intézet arcává vált, aki az alapítványt a nyilvánosság és a média előtt képviselte.

Ilyen előzmények után állt elő – korábbi elképzelését megvalósítva – az elölt vírusokat tartalmazó, úttörő jelentőségű polióvakcinával, melyhez a biztonságossági felméréseket és a széleskörű klinikai kipróbálást is maga szervezte. Az áttörés 1955-ös bejelentéséig a klinikai tesztekben összesen több mint másfél millió gyerek, sok tízezer orvos és nővér, valamint 220 ezer önkéntes vett részt.

Sabin-cseppek beadása kockacukorral Forrás: Wikimedia Commons/Wellcome Library, London

Fertőző vakcina

Népszerűsége tetőpontján Salk hamar magára vonta az öntömjénezés vádját, amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy a diadalnak a filmvásznon, Marlon Brando főszereplésével állítsanak emléket. És ez csak előszele volt a nagyobb bajoknak. A vakcina néhány gyártási tétele fertőzőképes vírussal szennyeződött, az orvosok pedig családjukat és barátaikat oltották be ahelyett, hogy a betegség által leginkább fenyegetett, kisiskolás korú gyerekeknek nyújtottak volna védettséget.

Néhány hónap leforgása alatt az egyetlen nem megfelelően elkészített oltóanyag-szériától 260-an betegedtek meg. Több állam leállította az oltási programot; Massachusetts-ben például úgy függesztették fel a vakcinálást, hogy a gyerekek a szükséges háromból még csak az első adagot kapták meg. Ennek eredményeképpen 1955 júliusában újabb járvány ütötte fel a fejét, melyben 4000-en fertőződtek meg, és 1700-an le is bénultak. Salkot igazságtalanul tették felelőssé ezekért a hibákért, és főleg tudós-kollégái részéről súlyos vádakkal kellett szembesülnie.

Megvétózott Nobel-díj

Az idő rövidesen őt igazolta. Az általa kidolgozott gyártási eljárás pontos betartásával és az oltási program újrakezdésével alig hat év alatt szinte teljesen felszámolták a poliót az Egyesült Államokban. Ennek ellenére a tudóstársadalom valamiért kirekesztette: bár klinikai kutatásáért 1956-ban odaítélték neki a rangos Lasker-díjat, Sven Gard svéd virológus megvétózta a Nobel-díjra való jelölését azzal, hogy az oltás kidolgozása puszta technikai fejlesztés volt, nem valódi felfedezés. Még az USA Tudományos Akadémiája sem választotta tagjává.

Gyermekbénulás elleni oltókampány Indiában Forrás: Ganesh Dhamodkar

Sabin-cseppek

Eközben Albert Sabin virológus, aki nemcsak lehengerlő jelleméről, hanem Salk sikere iránti olthatatlan féltékenységéről is ismert volt, folytatta az élő vírust tartalmazó, szájon át adagolható poliovírus-készítményének fejlesztését, s a Sabin-cseppek klinikai eredményességük nyomán 1961-re elnyerték az Amerikai Orvostudományi Társaság támogatását. Salk vakcinája egy időre háttérbe szorult, a szer hatékonyságának növelésére tett erőfeszítései pedig akadályokba ütköztek.

Salk úgy döntött, továbblép, bár a polióvakcinával sosem szakította meg a kapcsolatot. Ekkor hozta létre a róla elnevezett kutatóintézetet, melynek feladatául azt tűzte ki, hogy a társadalmi felelősségvállalás és a humaniórák szempontjait integrálja az élettudományokba. Az Intézet számára sikerült korának néhány kiemelkedő biológusát – köztük Jacob Bronowskit, Francis Crick-et és Jacques Monod-t – megnyernie. Ám saját magasröptű ideáit nem tudta a gyakorlatba átültetni. Az 1960-as évektől kezdve valamennyi munkája, beleértve a daganatokkal, a szklerózis multiplexszel, majd később a HIV-vel kapcsolatban végzett kutatásait, hűvös fogadtatásra talált. Idővel már azok a kollégák se vették komolyan, akiket annak idején ő maga szerződtetett.

A gyermekbénulás teljes felszámolása még várat magára

Salk sok tekintetben – elsősorban a közvéleménnyel való kommunikációja terén, illetve a tudományterületeken átívelő tudása révén – előtte járt korának. A gyermekbénulás elleni oltás előbb-utóbb nélküle is megszületett volna, mégis az ő víziója és akaratereje kellett az első vakcina létrehozásához, melynek leszármazottai ma is fontos szerepet játszanak sok ország népegészségügyi programjában. Salk álma egyelőre mégsem teljesül maradéktalanul: a polióvírus teljes eltörlése, ahogy azt az utóbbi idők közel-keleti és afrikai járványai fájdalmasan nyilvánvalóvá tették, még jó ideig várat magára.