Iráni filmrendezők incidense Amerikában

A világ legjobb filmjeinek jelentős hányada manapság Iránban készül. Szinte nincs olyan fesztivál, ahol ne nyernének díjat sajátos atmoszférájú, mély gondolatokat közlő alkotásaikkal. Az utóbbi évek meghatározó filmje volt pl. a Gabbeh, A cseresznye íze, A fehér léggömb, a Tükör, a Kör és a Salaam Cinema. Legutóbb a chicagói filmfesztiválon nyert iráni film: Bahman Gobadi alkotása, a Maroon in Iraq.

A fiatal rendező a fesztivál előtt négy hónappal adta be vízumkérelmét hazájában, és kétszer járt interjún az amerikai követségen. Bár az Egyesült Államok diplomatái pontosan tudták, miért kíván az országukba utazni, megtagadták tőle a belépést. Gobadi tehát nem vehette át a filmjének járó arany plakettet, csak egy levelet küldhetett maga helyett. Ebben azonban nem volt köszönet: "Az az ország, amely elutasítja egy külföldi művész vízumkérelmét, jobb, ha csak a saját művészeit jutalmazza"- üzente a fesztivál zsűrijének.

Nem ő volt azonban az első, akit ilyen eljárásban részesítettek. Alig egy hónappal korábban honfitársa és kollégája, Abbász Kiarosztami szeretett volna részt venni a New York-i filmfesztiválon, ahol a Tíz című művét vetítették. Őt sem engedték be az országba.

A legbrutálisabb elbánásban azonban Dzsafar Panahit részesítették egy évvel korábban. A leghíresebb iráni filmrendezőnek a Kör című filmjét játszották épp New Yorkban - magasztaló kritikáktól övezve -, amikor a montevideói filmfesziválra utazott volna. Repülőjegyéről a fesztivál szervezői gondoskodtak, akik olyan jegyet foglaltak Panahi számára, mely egy New York-i átszállást tartalmazott. Panahi szóvá tette, hogy az amerikai hatóságok előtt gondjai lehetnek iráni származása miatt, a szervezők azonban nem tartották szükségesnek, hogy a pár órás repülőtéri tartózkodás okán vízumért folyamodjanak a számára. A filmrendező annyira aggódott, hogy utánaérdeklődött a United Airlines alkalmazottainál, vajon támadhat-e kellemetlensége, ám az átutazó vízumot ők is szükségtelennek tartották.

Neki volt igaza. Nem juthatott el Montevideóba."Amint megérkeztem a JFK reptérre, egy amerikai rendőr lépett hozzám, és egy irodába vezetett. Ujjlenyomatot akart venni tőlem, és fényképet készíteni rólam, a származásom miatt. Ezt visszautasítottam, és megmutattam neki a filmfesztivál meghívó levelét. Megfenyegetett, hogy ha nem adok ujjlenyomatot, börtönbe zárnak. Kértem, hogy adjanak tolmácsot és engedjen telefonálni. Mindkettőt elutasította.

Aztán láncra vertek, mint valami bűnözőt, és rendőrautóval a reptér egy másik részlegébe szállítottak. Ott rengeteg ember nyomorgott már, különféle országokból valók. Átadtak egy másik rendőrnek, aki a lábamra is láncot helyezett, és odakötözött egy mocskos padhoz. 10 órán keresztül hozzám sem szóltak, nem kérdeztek, és nem válaszoltak. Arra kényszerítettek, hogy mozdulatlanul üljek a padon a többi ember között kuporogva. Moccani sem tudtam, miközben egy régi betegségem gyötört, és erre sem figyelt senki.

Újra kértem őket, hogy engedjenek telefonálni. Megint elutasítottak. De nem csak engem, hanem egy velünk együtt fogva tartott Srí Lanka-i kisfiút is, aki az édesanyját szerette volna felhívni. Mexikóiak, peuiak, kelet-európaiak, indiai és pakisztáni emberek, mindnyájan megrökönyödve hallgattuk hosszan a fiú sírását. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy minden országnak saját jogrendszere van, de mégsem foghattam fel, miért jár nekünk ez az embertelen bánásmód."

Ezeket a sorokat már abban a levélben írta Panahi, melyet 16 órás fogva tartás, majd az országból való kiutasítás után a világ filmeseinek címzett. A levél tartalmát súlyosbítja, és a paradox helyzetet tetézi, hogy Panahit abban az évben az Önkifejezés Szabadsága díjával tüntették ki Amerikában.

Gy. D.