Elhunyt Leni Riefenstahl

Leni Riefenstahlnál jobban nem lehetett ismerni a kamerát. Amikor 1993-ban a német Ray Müller dokumentumfilmet forgatott róla, csak hitte, hogy maga rendezheti az alkotást. Valójában Riefenstahl irányította az operatőrt, és ha nem tetszett neki egy képi megoldás, addig perlekedett, míg a maga ízlésére nem formálta az anyagot.

Pedig pályája kezdetén még mindennek alávetette magát. Fiatal színésznőként arra is hajlandó volt, hogy több ezer méter magasságban másszon meg havas sziklákat az Alpokban - ha a film cselekménye ezt diktálta. Sem kaszkadőrt, sem biztosítókötelet nem használt. Játszott dévaj cigánylányt vagy épp Rudolf trónörökös polgári származású szerelmét, többnyire csábító nőalakokat.

A két világháború közti időszakban több magyar tehetséggel keveredett baráti és munkakapcsolatba: A Habsburg-ház tragédiája című filmjét például Bíró Lajos írta, és az az Alexander Korda rendezte, aki később megalapította a brit filmipart.

Balázs Bélához azonban még ennél is szorosabb szálak fűzték: nemcsak szeretője volt, de az ő művéből készítette első filmrendezését, A kék fény című alkotást, melyben számtalan oldaláról bemutatkozott: ő volt a producer, a rendező, a vágó, és a főszerepet is saját maga alakította. (Állítólag Adolf Hitler ebben a produkcióban látta először, és alakításával azonnal megbabonázta.)

Miután balesetet szenvedett egyik filmje veszélyes forgatása közben, elhatározta, hogy végleg visszavonul a kamera mögé, és a rendezésnek szenteli életét. Második rendezői filmjét már Hitler rendelte meg tőle: 1933-ban készítette A gondolkodás győzelme címmel. (Ezt később Az akarat diadala című korszakos jelentőségű munkája elődjeként definiálták, melyet egy évvel később készített.)

Összesen öt filmet forgatott a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt megrendelésére, köztük a Hitler 50. születésnapját megörökítő dokumentumfilmet és az 1936-os müncheni olimpiát feldolgozó két alkotást. Ezek mindegyike újszerű filmes technikákat fedezett fel, és egyéni képi gondolkodásról tett tanúbizonyságot. Riefenstahl tagadhatatlan tehetsége hűen szolgálta ki a történelem egyik leggonoszabb hatalmát.

Hogy számára mindez hogyan vált elfogadhatóvá, rejtély. Ha megkérdezték, tagadta, hogy a náci ideológiával szimpatizált volna, és állította, hogy művei nem propaganda-, hanem dokumentumfilmek. 1954-ben megjelent filmje, a Tiefland (A mélység birodalma) talán valamelyest igazolta a nácizmussal szembeni álláspontját - legalábbis ez volt Riefenstahl célja vele. A filmet még a II. világháború idején forgatta, és az emberi szabadságvágyról, az elnyomás elleni küzdelemről szól.

Mindazonáltal helyzete ellehetetlenült a második világháborút követően. Noha háborús bűnt nem bizonyíthattak rá, a filmrendezésről le kellett mondania. A fényképezés lett új szenvedélye, melyet előszeretettel művelt érintetlen afrikai területeken. Ahogy korábbi munkái esetében, ezúttal is az emberi test szépsége foglalkoztatta, ami a fekete bőrű bennszülöttek esetében éppannyira megragadta a fantáziáját, mint az árja sportolók olimpiáján.

Vagánysága a kor előrehaladtával sem csökkent: még 90 évesen is búvárkodott, sőt, élete utolsó filmjét, az Impressionen unter der Wasser (Víz alatti benyomások) című alkotást saját maga forgatta (ő volt az operatőre, a vágója és a rendezője) egy éve.

101. születésnapját azonban már ágyban ünnepelte augusztus 22-én, és szeptember 8-án, hétfőn 23 óra tájban utolérte a halál pöckingi házában. "Csendesen öröklétre szenderült" - mondta a rendezőnő 30 évvel fiatalabb élettársa, Horst Kettner.

Gyárfás Dóra