Vegytiszta borzalom

A Lilja4ever bemutatja a borzalmat, a poklok-poklát. A szereplők hitelesek, a helyszínek reálisak, a történet sem hazudik. A másfél órás nyomasztás mégsem lesz több egy humanista kiáltványnál. Mindent jól megfontolva patikamérlegen kiszámoltak az alkotók, ezért a mocsok nem kenődik a nézőre.

A totális reménytelenség és az elviselhetetlen szörnyűség kockái peregnek felváltva a Lilja 4-ever című svéd drámában. A volt Szovjetunióból ismeretlen vidékéről nyugatra eladott kislány prostituálódásának és végső tönkretételének története a dokumentumfilmes és a lírai elemeket keveri. Rothadó lakótelep maradékon botorkálnak ragasztóval teli zacskóikkal a gyerekek, otthon meg az alkoholista, reménytelenségtől püffedt lelkű felnőttek kidobják őket. Aztán szárnyuk nő az ártatlan áldozatoknak.

Lilja filmjében valódi a díszlet. Tökéletesen hitelesek a karakterek, a gonosz nagynéni herpesztől rikító szája sarkából vodkaízű böffentésekként marnak a szavak. A kisfiú üvegcseréppel játszik a széttört padon, mellette sár. Akinek van pénze, az gyereklányokat erőszakol meg. A nyomor elhülyít és kiszolgáltat. A sok jól szerkesztett háttér előtt iskolapélda játszódik. A történet teljesen tipikus, az általánosítást erősíti, hogy keveset tudunk meg a szereplőkről, tudatosan ismeretlen a helyszín és egy pillanatig sem kételkedhetünk a végkifejletben, amit előre meg is mutatnak.

Épp ettől unalmas a Lilja, annak ellenére, hogy valóban nyomasztó. Feladatra készültek az alkotók: egyszerre hitelesen és ízlésesen bemutatni a pedofil erőszakot. A feladat iskolai szempontból jól sikerült. Miközben véletlenül sincsenek pornográf jelenetek, minden egyértelműen kiderül, szemünkbe rágják, hogy ki és miért és hogyan lesz áldozat. A folyamatot ismerjük a hírekből. Tudjuk, hogy igaz, de ehhez nem kapunk több segítséget. Nem lehet átélni a hősök sorsát, mert csak annyit tudunk meg róluk, amennyit a probléma részletes bemutatása megkövetel. A szereplők azért vannak, hogy szenvedjenek, és nem a szereplők szenvedéséből értjük meg az üzenetet.

Nincs spontán jelenet, nincsenek kiszámíthatatlan reakciók, mert tudatosan arról a problémáról szól a film, amit be akar mutatni. A jeleneteknek kiszámítható ívük van, nem lepődünk meg azon, amin a szereplők. Nem engedi a film, hogy a konfliktusok élővé váljanak, szabadon csapongjanak, mert az emberi kiszámíthatatlanság gyengítette volna az üzenetet. Itt pedig az üzenet volt a fontos, a kerettörténet.

A tökéletesen kicentizett borzalom elveszi a traumát, amit a néző személyesebb filmet nézve élhetett volna át. Mint amikor olvassuk a hírekben, hogy mi történt Ruandában: hiába sorakoznak a nullák hátborzongatóan egymás után az áldozatok listáján, ha senkit sem ismerünk, csak a történések ritmusáról tudunk, akkor nem vág saját húsunkba más égő sebe. Hiába izzad Lilja fölött a gusztustalan pedofil, ha verejtékét nem látjuk rácsöppenni a fájdalomtól feszülő testre. Ha nem tudjuk, hogy Lilja mit gondolt a testéről a film elején, közepén és végén. Hiába jók a színészek, ha a párbeszédek nem segítenek abban, hogy megismerjük őket, mert csak a problémát ismerjük meg, amit viszont minden különösebb gond nélkül el tudunk helyezni eddigi ismereteink alapján is.

Az alkotók is érezték, hogy valamit hozzá kell tenniük a pokoljárás tablójához, és a lírai romantika mellett döntöttek. Lassított felvételen sárba eső térdek, angyali szárnyak és megindító tekintetek mellett. Ezek azonban éppen tovább távolítanak és épp azt gyengítik a filmben, ami a legnagyobb erénye: a tökéletes díszleteket és szereplőket. A figurákat stilizálja épp úgy, mint a helyzeteket. Sade márki Justinje halálosan komollyá válik. Természetesen nem az a baj, hogy halálosan komolyan vették a katasztrófát. Ízlésesen azonban dokumentarista igényű bemutatót nem lehet tartani ízléstelen témáról. A helyzeteket hiába látjuk, ha azok csak peregnek, ijesztő képek maradnak fogcsikorgás zaja nélkül.

dr. Igó