- Mitikus figurákat szerepeltető, vad felnőtt-filmeket készít, ugyanakkor hasonlóképp bravúros, dinamikus gyerekfilmeket is, mint a Kémkölykök-széria. Hogyan választja szét a két fajta filmkészítést, az ötleteket, a kreatív energiáit?
Robert Rodriguez: Mindkét típusú filmet nagyon nagy öröm készíteni. A családi mozikhoz az ember teljes képzeletvilágára szükség van, hiszen a legképtelenebb dolgokat is beleteheti. Ha támadt valami bizarr ötletem, amit egy Desperado-féle film nem bírna el, nyugodtan beledobtam a Kémkölykök-be.
- Milyen tapasztalatokkal tért vissza első háromdimenziós kalandjából?
- A technológia ódivatúnak tűnik, de csak azért, mert legalább húsz éve nem készült háromdimenziós játékfilm. Az utóbbi időben nem aknázták ki a lehetőségeit, a legtöbb 3D-s filmnek nem sok oka volt arra, hogy háromdimenziós legyen, még olyan rajzfilmek 3D-s verzióiban, mint Az oroszlánkirály vagy a Shrek, is csak trükként használták a technológiát. Valahányszor csináltam egy 3D-s snittet a számítógépemen, behívtam a gyerekeimet a dolgozószobámba, rájuk tettem a szemüvegeket, és megnézettem velük. Mindig el voltak ragadtatva, és jókat röhögtek. Ekkor már tudtam, hogy a film óriási lesz! Az, hogy egy számítógépes játék élményére épül a sztori, különösen jól jött, mert sokkal jobban el tudtam rugaszkodni a valóságtól, mind a színkomponálásban, mind a látványban.
- Tudja, hogy az első háromdimenziós filmet az USA-ban egy félszemű rendező készítette, a Magyarországról érkezett André de Tóth?
- Igen, hallottam róla. Emlékszem, amikor újra forgalmazni kezdték a House of Wax-ot (Viaszbábuk háza, 1953). Óriási élmény volt feltenni a 3D-szemüvegeket, és látni, hogyan hat egy ilyen mozi. Nem olyan volt, mintha csak egy szokásos filmet néznél. Azt az élményt sosem felejtettem el. Tovább akartam adni a mai gyerekeknek és családjaiknak.
- Mit hozott át a Kémkölykökbe akkori érdeklődési köréből?
- Gyerekként imádtam rajzolni, fotózni, zenélni. De sehogy sem tudtam rájönni, hogyan tudnám ezeket összeegyeztetni. Tizenkét évesen láttam egy John Carpenter-filmet, amit ő írt, rendezett, vágott és szerezte hozzá a zenét, egyből leesett a tantusz: egy filmben végre mindent csinálhatok! Akkoriban a számítógépek még gyerekcipőben jártak, de nekünk már volt belőle. Egy nagyon régi darab, amin programozni is próbáltam. Persze matchboxaim is voltak, ugyanazok a cuccok, mint mindenki másnak. Ezek azért hasznosak, mert mozgásba hozzák a képzeleted, amikor játszol velük. A mai komputerjátékokkal az a nagy baj, hogy mindent lehet velük, repülni, víz alá merülni, szörnyekkel harcolni, szóval szupermen lehetsz, de közben meg sem mozdítod az agytekervényeidet. A filmbéli nagypapa sem akar visszamenni a valóságba, ahol mozgássérült, mert itt a játékvilágban mindenre képes. Ha megkérdezem a kölykeimet, mit szeretnek jobban, a mozit vagy a számítógépes játékot, ők is az utóbbit választják. Egy ideig még elnézik a mozikat, de túl lassú nekik, elunják, és rohannak vissza a játékaikhoz. A poén az, hogy a legtöbb játék úgy akar kinézni, mint egy mozi, de nem sikerül nekik, mert az animált figurák játéka szörnyen gagyi.
- A felnőttesen élő gyerekek biztosan nagy kedvencei a gyerekközönségnek. Tudatosan hozta be őket a történetbe, hogy megjelenítsék a gyerekek vágyálmait?
- Igen. A srácok azért imádják a James Bond-mozikat, mert látják, hogy azok a felnőttek a vásznon, mindent megtehetnek. Ők viszont nem. Tudják, hogy nekik még szükségük van az anyura, hogy a kocsival eljussanak valahova, ha csak a bevásárlóközpontba is. Olyan mozit akartam, ami erőt ad nekik. Itt mindent megtehetnek, kémkednek, hajókat foglalnak el, és egy álomvilágban léteznek. Ez mindig bejön. Mutasd meg a szuperkölyköket, és komálni fogják! Ezt vegyítettem a felnőttesebb ízléssel, hogy a szülők is élvezhessék. Szóval a bennem élő gyereknek és szülőnek készítettem a filmet.
- Sylvester Stallone élvezte a saját paródiájába hajló szerepet?
- Már hogy a fenébe ne! Miután végeztünk a szerepével, azt mondta, sosem érezte még ilyen jól magát egyetlen film forgatásán sem. Nem akart hazamenni. Öt nap alatt felvettük a jeleneteit, minden nap egy új karaktert játszott el (összesen négy szerepet alakít a filmben - a szerk.). Azt mondtam neki, ugorj le Texasba pár napra január és április közt, amikor ráérsz. Megoldhatatlan, hogy mindenki ugyanakkor tudjon jönni, de ezekkel a nagy green screenekkel már könnyű dolgozni, a színészek bármikor jönnek, csak beállnak a vászon elé, és mindent megcsinálhatunk.