Nagy hal - nagy szív

Tim Burton mesét mond nekünk. Dőljünk hátra a vörös bársonyfotelben, nyissuk ki a fülünk, tárjuk ki a szívünk és engedjük át magunkat a képzelet világának, melyben minden megtörténhet! A Nagy hal című új amerikai film gondoskodik róla, hogy pillanatokon belül visszaváltozzunk gyerekké.

Vannak filmek, amelyeket fel lehetne írni levertség és melankólia ellen. Nem csak hogy földöntúli boldogsággal és szépséggel ajándékoznak meg, de ezt a hatásukat több száz megtekintés után is kifejtik, és ráadásként új és új pillanatokat fedezhetünk fel bennük. A Nagy hal ezek közé tartozik. Igaz, az utóbbi állítást még nem tesztelhettük le, hiszen csak most érkezik a magyar mozikba, de az előbbire már első látásra bizonyosságot nyertünk.

A Nagy hal olyan film, amelyért érdemes volt feltalálni a mozgóképet. Mi más lenne a mozi lényege, ha nem az, hogy varázslatot vonjon körénk és elrepítsen egy olyan valóságba, ahol minden megtörténhet? Ahol nincsenek gonoszok, ármány- és cselszövők, és egyáltalán: hátsó szándékok sincsenek. Van viszont szerelem, mely egy életen át tart, van egy hős, aki bármire képes, és van egy különleges hal, akit sosem kaphat el az ember.

A Nagy hal egy ember története, akinek a fejében a valóság és a mese egységes világot alkot, akinek nem kell lehunynia a szemét ahhoz, hogy álmot lásson. Edward Bloomnak hívják, és a halálára készül. Utoljára meséli el kalandos életét a menyének, aki ámulva hallgatja a történeteket. Földhözragadt fia azonban már szinte rángatózik az idegességtől, ha meghall egy-egy foszlányt a regékből, mert nem találja bennük az apját. Tényeket akar és igazságot, egy valós embert akar látni maga előtt, és nem a kalandor hőst.

Nem érdeklik az ashtoni győzelmek, a félszemű boszorkány meghódítása, az óriásra nőtt Karl barátsága, a paradicsomi Fantom bevétele, az első látásra szerelem, a cirkuszi küzdelem, a kínai ikerpár szövetsége, a költő bankrablása és Fantom város újjáépítése sem. Ezerszer hallotta ezeket a sztorikat, és hazugságnak tekinti őket. Ha érthető is az ő kínja (és főleg elnyomottsága apja árnyékában), nincs más választása: neki kell ráébrednie önnön unalmasságára. Ebben a filmben csakis Edward Bloomnak lehet igaza - mert az ő igazsága színes és izgalmas, épp az a jó benne, hogy képtelen.

Tim Burton rendező láthatóan nem is szívesen bíbelődik a haldokló apa kínjainak és fia küszködésének érzékeltetésével, sokkal szívesebben merül el a mesék életre keltésével. Ezeket tényleg lenyűgöző nagyvonalúsággal és fantáziával tálalja. Sikerül elérnie, hogy a nézőtéren kuksoló közönség arcára gyermeki mosolyt és ámulatot csal, és mire elfogy a pattogatott kukorica, már mindenki leesett állal pislog a vászonra.

De Burton nemcsak a látványban nagy úr, hanem a szerepek kiosztásában is. Albert Finney az idős Ed Bloom szerepében súlyos és elementáris, a fiatalkori énjét megjelenítő Ewan McGergor pedig légies és elbűvölő. Nincs ekkora kontraszt az élete szerelmét megformáló Alison Lohman és Jessica Lange között: a zsenge Lohman érzékeny és bájos, az érett Lange pedig odaadó és vadító.

De az epizódszereplők is tökéletesek. Danny DeVito már szinte nem is ember, hanem egy bölcs manó, aki mindent tud az életről. Steve Buscemi már szinte semmit sem kell, hogy csináljon, megragadó a puszta jelenléte is (különösen hintaszékben ringatózva, elégedett mosollyal az arcán). Az óriás Karlt alakító Matthew McGory megejtően esendő, a boszorkányos Helena Bonham Carter meghatóan szerelmes, Ed Bloom menyének szerepében pedig a nagyon francia Marion Cotillard bűvöl el minket.

Egyedül talán a fiút nem sikerül közel hozni a néző szívéhez, és az sem egyértelmű, hogy ez az őt megformáló Billy Crudup hibája, vagy rendezői szándék. Az utolsó percekben azért persze ő is feloldódik, és a giccsbe hajló finálénak már ő a hőse. Senki sem maradhat ki a varázslatból.

Gyárfás Dóra