Aki amerikai és európai filmeken edződött, annak nem csak az idegen környezethez, a már önmagában kissé kísértetiesen hangzó nyelvhez és az első ránézésre összekeverhető szereplőkhöz kell hozzászoknia, hanem a hatáskeltés lényegesen radikálisabb módjához is. Mivelhogy a horror műfaj szokásos eszközei, pl. a 2-3 vaklárma utáni erőteljes ijesztés vagy a hangosodó zenével fokozódó feszültség jelen vannak itt is, de általában sokkal tovább tartanak, mint az ember szeretné, és jóval váratlanabb helyzetekben ugrasztják ki a nézőt székéből. Míg az elsősorban tizenéves korosztály számára készített hollywoodi horrorfilmekben biztos pontként mindig ott van Nicole Kidman, Naomi Watts vagy egy hasonló szimpatikus sikoltozó sztár, addig A szem-ben hosszú ideig mindenki gyanús. Ráadásul, tekintve, hogy a főhősnő kiskorától fogva vak, a szemműtétet követően a látomásai bárhol ráköszönthetnek, nem korlátozódnak az éjszakára vagy sötét folyosókra. A csak erős idegzetű nézőknek figyelmeztetést ezúttal ajánlatos komolyan venni.
Ami a történetet illeti, fel fog derengeni bizony öt évvel ezelőttről egy másik film, amelyben egy kisfiú látott halott embereket. Tény, hogy a Hatodik érzék annyira átütően jól sikerült, hogy azóta minden kísértethistóriát hozzá hasonlítanak. A szem-ben igen korán egyértelművé válik, hogy Mun (Angelica Lee remek alakítása) is a másvilággal kokettál, de a film az amerikai mintától eltérően nem egy végső, mindent más megvilágításba helyező csavarra alapul, hanem lassan bontakoztatja ki a végül komplett egésszé és egy érdekes sztorivá összeálló cselekményt. A rendező testvérpár szívesen állítja azt is, hogy a film megtörtént eseményeken alapul, mivel a legtöbb történéshez újsághírekből merítettek inspirációt, ettől persze még nem fog senki bedőlni annak a tudományos képtelenségnek, hogy szervátültetéskor bele lehet csöppenni a donor életébe.
A Hatodik érzék-ből egyébként egy kulcsmondatot is egy az egyben átvettek a forgatókönyvírók ("Hogyan segíthetnél, ha nem is hiszel nekem?"), valamint vizuális megoldásokat is összeszedegettek innen-onnan. Szembetűnő a kórház- és liftmotívum átmentése a von Trier-féle Birodalom-ból, a plafonon vészjóslóan pörgő ventilátor a Twin Peaks-ből, valamint a David Fincher által előszeretettel alkalmazott kameramozgások is visszaköszönnek. Becsületükre szóljon A szem-et jegyző Pang testvéreknek, hogy mégis sikerült a sok jó ötletet egyediként tálalni, köszönhetően a meglepő időzítéseknek és vágásoknak. Kifejezetten szimpatikus, hogy a filmben semmi vérfürdő vagy kegyetlenkedés nem található, és a fel-feltűnő árnyakat sem próbálták mutáns orkokként ábrázolni, így a sejtelmes hangulat tökéletesen működik, és elmaradnak a horrorfilmekre egyébként jellemző nem szándékos komikus túlkapások. Nem árulok el vele sokat, de figyelemre méltó még az igencsak bizarra sikeredett happy end. A kis költségvetés azonban némelyik speciális effektuson rendesen meglátszik, ebből az egy szempontból tehet valamit az eredetihez egy remake.
A szem meglepetéssikere remélhetőleg nem csak a távol-keleti horrorok hollywoodi lenyúlásának trendjét erősíti majd, hanem az ilyen kitűnő filmek szélesebb körű forgalmazását is. Szívesen látnánk a magyar mozikban is például a Ringu-trilógiát (A kör japán eredetije és két folytatása), a koreai The Tale of Two Sisters-t, a japán Dark Water-t vagy a mind közül legkiválóbbnak tartott, már tetralógiává bővült Ju-on-t (Ju-on: The Curse I-II., Ju-on: The Grudge I-II.), hogy az ázsiai horror új-hullám errefelé is szedhesse áldozatait.
Ezek a filmek, így A szem is, kiválóan alkalmasak otthoni videózásra is, közös rettegésre, egymáshoz bújásra, de szintén bájos kis perverz öröm lehet elvinni a moziba gyanútlan barátainkat, akik még nem látták a filmet, és reakcióikon szórakozni. Extrém sportok helyett.
Onozó Róbert