Chico, a forradalmár magányossága

Nehéz hideg fejjel végignézni Fekete Ibolya új filmjét, a Chicót. Erről tanúskodnak a fesztiválbemutatók után világszerte megjelent kritikák. Innen nézve viszont, ahol mi élünk, nem is nehéz. Lehetetlen. Az a kalandos életút, amelyet szűk két órában követ, romantikus nagyregénybe kívánkozna, ha lenne manapság ilyen. De ez ne tévesszen meg senkit. Az életútban ez a kivételes, az egyszeri, a példátlan. Az, ami szemmel követhető. Ám amit magában hordoz, az túl ismerős. Mert Chico mi vagyunk. Vagy voltunk. Vagy soha nem voltunk, mert vagy gyávának bizonyultunk, vagy kevésnek, hogy eszményt találjunk, amelyre rátettük volna az életünket.

A Chico egy olyan emberről szól, aki beleszületik az eszmény igézetébe, annak az elkötelezett vágyába, hogy meg kell változtatni a körülötte lévő világ társadalmi igazságtalanságát, a többség kisemmizettségét és elnyomását. Katolikus chilei nagypolgári anya és kommunista meggyőződésű emigráns magyar-zsidó apa gyermekeként a szülői házban "tanulja" a forradalmat, majd országokon keresztül menekülve ismeri ki a függetlenség és szabadság vágyát vérbefojtó terrort. Che Guevara és Allende nyugtalan, forrongó, diktatúrák puskacsöveivel farkasszemet néző Dél-Amerikája ez, és a Chicónak (azaz kölyöknek) becézett Ricardo gyerekként itt szívja magába a szabadság és a társadalmi igazságosság eszményének mámorát. "Nem voltam se bolíviai, se zsidó, se magyar, se semmi. Én kommunista voltam, mint az apám", mondja, szembenézve a kamerával a film egy jelenetében a felnőtt Ricardo. Addigra belekóstolt a "létező szocializmusba" Budapesten, megjárta a szovjet kémelhárítás kiképzőiskoláját, kipróbálta magát újságíróként a kelet-európai apokaliptikus változások forró helyszínein, hogy helyét és önmagát keresve fegyvert fogjon a délszláv háborúban, a függetlenségükért harcoló horvátok oldalán.

Életének éles fordulóin és csendesebb szakaszain követve tulajdonképpen annak vagyunk szemtanúi Fekete Ibolya filmjében, hogyan foszlik semmivé, tűnik el az eszmény, mint szabadság, forradalom, amelyben - akár idealista módon is - hősének még hinni lehetett, s miként morzsolja fel a történelem az ideákat, amelyek helyén tátongó űr és pokoli káosz marad. Egy amerikai kritikusa azt írja, Chico mára egy lázadó, megvédendő ügy nélkül. Nem hiszem, hogy így lenne. Megvédendő ügy van (nézzünk körül itthon), csak az illúzió veszett el, hogy a megvédendő ügyek megvédhetőek. (Nézzük a filmbe iktatott dokumentumfelvételeket egy horvát város kitelepítéséről. Egyenruhák, puskák kíséretében szürke arcú, kétségbeesett menet. Láttunk ilyet pár évtizeddel korábbról. Emezeknek nincs sárga csillag a kabátjukon.) A filmben végigkísért életút vitathatatlanul szélsőséges, a főhős radikalizmusa, elfogultságai lehetnek provokatívak, de ettől szól ki igazán erőteljesen egy illúzió elvesztésének története.

Fekete Ibolya filmjét valóságos személy, Eduardo Rózsa Flores ihlette (annak idején nemegyszer láttuk a vele és róla készült a horvátországi haditudósításokban, filmbeszámolókban egyenruhásan, ahogy most ismét a mozivásznon). Flores tehát nem is játssza a főhőst, inkább: "kölcsönzi" önmagát Chico figurájának. Rendkívül erős hatású film került így ki Fekete Ibolya kezei közül. És itt ismét annak a csodának lehetünk a tanúi, mint a Bolse Vita esetében. A valóságot (dokumentumfelvételek, történelmi események, valóságos személyek) és a képzeletet (játékfilmes történetmesélés) öntörvényű, izgalmas alkotássá forrasztotta öszsze a rendezői érzékenység. Sűrű és súlyos film a Chico, egy művésznek és a félmúlt krónikásának egyaránt bátor rendező vallomása a korról, amelyet nem fél meglátni illúziók nélkül.