Russel mindkét kezét elvesztette a II. világháborúban. Ebben a filmben hadirokkantat játszott, aki nehezen tud újra beilleszkedni a társadalomba. A színészt 88 évesen érte a halál.
A hét Oscarral kitüntetett, és az Egyesült Államokban nagy sikerrel játszott film után Russel már csak egy-két alkotásban szerepelt, ismertségét azonban felhasználta arra, hogy küzdjön a fogyatékosok jogaiért.
1941. december 8-án, ejtőernyős-kiképzőnek lépett be a hadseregbe, egy nappal a Pearl Harbor-i támadás után. Később átkerült a tűzszerészekhez, és 1944-ben érte az a baleset, amely után amputálni kellett mindkét kezét. Elvesztett végtagjait kampókkal helyettesítették. Főszereplője lett a hadseregről szóló egyik dokumentumfilmnek, amely egy csonkoláson átesett katona rehabilitációjáról szólt. Noha Russelnak egy szót sem kellett mondania a dokumentumfilmben, Sam Goldwyn producer mégis felkérte őt a rokkant matróz, Homer Parish alakítására az Életünk legszebb évei-ben. 1947-ben a film, a rendező, a férfi főszereplő (Fredric March), a férfi mellékszereplő (Russel), a forgatókönyv, a zene és a vágás egyaránt Oscart kapott . A téma három veterán visszailleszkedése a polgári életbe, a megváltozott családi környezetbe. A csonka veterán sokkal nehezebben tud foglalkozásához visszatérni, mint a többiek. Russel a másik Oscart később a film révén a hadirokkantaknak nyújtott vigaszért kapta meg.
"Az számít, amit az ember maga után hagy, nem az, amit elvesztett" - mondja 1949-ben önéletrajzi könyvében, amely a testi és lelki felépüléséért folytatott küzdelméről szól. Mint írta, olyan jól megtanult bánni a kezét helyettesítő kampóval, hogy az éttermi számla kivételével bármit fel tudott vele venni.
Russel a fogyatékosok jogai érvényesítésének szentelte életét, része volt az AMVETS veteránjogvédő szervezet létrehozásában, és megalapított egy tanácsadócéget, amely segítette a fogyatékosok álláshoz jutását. Soha nem veszítette el életkedvét.
Szívroham következtében halt meg kedden egy Massachusetts állambeli ápolóotthonban - jelentette az AP.