Ha nagyon megerőltetem magam, két bort tudok körülírni érzékletesen (egyik sem vörös, bár azt jobban szeretem). A somlói juhfark olyan, mint a Balaton jege, mikor a parton felgyülemlett darabjait eltöröd. Hidegen szeretem (valószínűleg úgy is kell), először mindig kijózanít, mintha beállítaná a fókuszt. Nem kell rágni, éppen hogy sima, de nem simogat, pont fordítva, megbök. Vele szemben a cserszegi fűszeres kifejezetten rágósnak érzik, mintha valami datolyaszerű gyümölcsöt ennék, rögtön elbódít, de rengeteget lehet belőle inni, pörgeti a társalgást, be nem áll a szád, igényli maga mellé a füstöt. Mert a juhfark nem: tipikusan önmagában álló bor, még a sajt sem jut eszembe hozzá.
Nem értek a borokhoz. Valószínűleg senki sem ért hozzá, csak mondja, hogy igen, és ha tényleg, az már túlzás. Borról beszélni olyan, mint színeket leírni a nem látónak. Elmeséled, milyen a bársony, ki akarsz lyukadni valahova, de nem sejted, ő mire fog asszociálni, és mit csinálsz, ha megtippeli, hogy: kék?
Borról beszélni talán a legnagyobb közhely a világon, annak ellenére, hogy minduntalan a legnemesebb elfoglaltságnak tűnik fel mind a készítése, mind az ivása, de főleg az ismerete. Eligazodni a borok között igazi sznobság. De az a fajta, amire mindenki vágyik. Mert kit érdekel, hogy érted a művészetet vagy a filozófiát, még az is átléphető, hogy a zenéről vagy a matematikáról tudsz jól beszélni. Mindennek a teteje, a legvágyottabb tudás a bor ismerete. Arról nem is beszélve, hogy biztos szexi tudni, hogy ez a bizonyos chardonnay milyen illatasszociációkat gerjeszt.
Ez mind semmi ugyanakkor, ha inni kell. Például a borok szuperszakértője, Miles a Kerülőutakban súlyos vétségeket követ el eszmefuttatásunk alapelvei felől nézve: a) domboldalon szaladva üvegből nyakalja a nedűt (nem semmi teljesítmény, de borzasztóan szinten aluli), b) borkóstolón vedel, végül ráadásul vödörből (jesszus!), c) gyorsétteremben zugissza az 1961-es évjáratú, Cheval-Blanc nevű különlegességet (minősíthetetlen). És mindennek a tetejébe folyton berúg. Atyaég.
Hogy lehet ebből kikeveredni? Hogyan lehet megmondani, hogy mi az illendő és mi a főbűn borral kapcsolatban? Hát nem arról van szó, hogy elfogyasztunk valamit, ami módosítja a tudatállapotunkat? Nem egy alkoholos italról beszélünk tulajdonképpen? Valószínűleg nem. Illetve beszélhetünk róla úgy is, de minek, aki be akar rúgni, igyon pálinkát.
A kulturált borfogyasztásról szinte értelmetlen úgy beszélni, hogy ne vennénk bele a kocsmakultúrát. Bizonyos régiókban egy talponálló is kultúrközpont: szélte négy, hossza hat lépés, csordultig emberrel, fajra, nemre, foglalkozásra való tekintet tetten nem érhető, áll a füst a mennyezet alatt, a földre löttyen a sör, a bor, a jenever (behelyettesítendő a megfelelő kultúrkör megfelelő gyorsítója), és mégsem undorít, a penetráns kocsmaszag és az érintésre való megkoszosodás félelme kelet-európai jellegzetesség. Beszélgetnek. Pohárból isszák a sört. Nem gurítják le a bort. Nem keverik. (Nagyapám szerint az, aki a vörösbort vízzel vagy egyébbel hígítja, bármi más aljasságra is képes. Azt mondják másfelől, hogy az egyetlen dolog, amivel érvényes bort keverni, a víz, és hogy csak a lumpenproletariátus züllesztette kínossá a fröccsöt.) Mértékletesség. Ami már Platón szerint is főerény volt: a bölcsességgel és bátorsággal összhangban az igazságosságot adja ki, de hagyjuk ezt, úgyis tudja mindenki, aki látta a Gladiátort, azt meg mindenki látta.
Bár pont borhoz illik a filozofálás. Ahogy minden más, elsősorban az evés és a jókedv. A füst, a régimódiaknak. Feltehetően azért, mert minden kézzel előállított termék közül a bor áll a legközelebb a szívünkhöz, a színe, íze, állaga, bódulata együtthatásaként előbbre való, nemesebb a lekvárnál, a cipőnél, a kenyérnél, a pipánál vagy a papírnál. A bor maga a teremtés. Maga az idea, hogy képesek vagyunk létrehozni olyat, amit rajtunk kívül csak az isten képes.
Külön köszönet a három pohár chardonnay-nak.
Mézes Csaba