Day Lewis az élethez vonult vissza
Alig porolták le a vörös szőnyeget Keanu Reeves és Catherine Deneuve lábnyomai után, máris újraéledt a lelkesedés az életműdíjjal kitüntetett Daniel Day-Lewis érkezése kapcsán. A mindössze 49 éves színész szerényen jegyezte meg, hogy a díj valójában nem neki szól, hanem magának a fesztiválnak, ahol számos korábbi filmje debütált (az Apám nevében például el is nyerte az Arany Medvét 1994-ben). A torzonborz szakállal és bohókás sapkában érkező színész felesége, Rebecca Miller harmadik rendezését, a The Ballad of Jack and Rose-t jött elsősorban népszerűsíteni, amelynek kézenfekvő módon ő a főszereplője.
A csodaszép történet egy egykori hippi-kommuna halálos betegségben szenvedő tagjáról és lányáról szól, akik a civilizációtól elszigetelve élik életüket, amit gyökeresen felforgat pár új jövevény érkezése és a lány nővé érése. Day-Lewis alakítása a tőle megszokott mestermunka, felesége pedig ismét bebizonyította, hogy az írói vénát illetően sokat örökölt édesapjától, Arthur Millertől. A sajtótájékoztató előtt külön felhívták az újságírók figyelmét az író múlt heti halálával kapcsolatos témák hanyagolására és a tapintatra, de szerencsére a film, valamint a Day-Lewis / Miller házaspár magával ragadó kedvessége és lelkesedése feleslegessé is tette ezt.
A ritkán, de akkor mindig emlékezeteset alakító színész már a hangjával bárkit levesz a lábáról, de a sztárokra jellemző allűrök, pökhendiség illetve unottság is teljesen távol áll tőle. Még a legostobább kérdésekre is türelmesen, alázattal válaszolt, és nagy szeretettel beszélt a feleségével való közös munkáról. A szerep kapcsán természetesen felmerült saját "visszavonulása" is a színészettől, amelyre megható őszinteséggel azt felelte, hogy amikor huzamosabban azt érezte, hogy nem szívvel-lélekkel űzi a színészi hivatást, akkor jobbnak látta inkább abbahagyni, de ezt semmiképpen sem értékelte visszavonulásnak, sőt, éppen ekkor érezte, hogy igazi életet él. Elhatározása persze nem végleges, de csak olyan rendezők hívó szavára hajlandó reagálni, mint Martin Scorsese (New York bandái), vagy ez esetben felesége.
Voltak, akik végignézték a Sorstalanság-ot
Dugig megtelt a fesztiválprogram véglegesítése után a versenyszekcióba katapultált Sorstalanság mindkét sajtóvetítése, negyed óra után azonban fokozatosan szállingóztak kifelé az újságírók, értetlenkedve, hogy miért is volt szükség egy újabb holokausztfilmre. Akik maradtak, azok viszont lelkendeztek a film lenyűgöző vizualitását és újszerű megközelítését illetően.
A vastapssal köszöntött Kertész Imre és Koltai Lajos sietve leszögezték, hogy szó sincs holokausztfilmről, a Sorstalanság egy gyermek története, aki akaratlanul belesodródott a történelem tragikus eseményeibe, amelyeknek aktualitása megkérdőjelezhetetlen. Okozott némi zavart a sajtótájékoztatón, hogy az alkotók magyarul válaszoltak, és a kérdések lényege is gyakran elveszett a fordításban, de Koltai határozott és dinamikus válaszai a szkeptikusokat is megingatták.
Kertész Imre, Nagy Marcell és Koltai Lajos |
A nemzetközi sajtó képviselői nagy részének fogalma sem volt arról, hogy Magyarországon a felfokozott várakozáshoz képest némileg csalódást okozott a film, és Kertész Imrét is többnyire forgatókönyvírói minőségében kérdezték. Koltai kifejtette azt is, hogy a filmet kezdettől fogva Berlinben készültek bemutatni a nagyvilágnak, de a szervezők először egy versenyen kívüli speciális vetítéssel kínálták meg őket, amely a filmfesztiválok nemzetközi szabályzatának megfelelően megakadályozta volna a film további szemléken való bemutatásának lehetőségét. Az alkotók szemei előtt már egy cannes-i vagy velencei bemutató esélye lebegett, amikor a fesztivál szervezői meggondolták magukat és becsúsztatták a Heights című amerikai film helyére a magyar produkciót. Üzleti szempontból Berlinben is siker a Sorstalanság, hiszen időközben a német és olasz forgalmazók is lecsaptak rá, és a felemás kritikusi fogadtatás ellenére sem tartjuk kizártnak, hogy elcsípje a fesztivál valamelyik díját. A hozzánk csapódott, áradozó francia újságírónővel mindenesetre megígértettük, hogy azért elolvassa majd a könyvet is.
Egy normális popsztár
A Panorama szekció egyik legnépszerűbb vetítésére került sor szerdán: a George Michael életét feldolgozó dokumentumfilm (George Michael: A Different Story) akár a VH1 televízió műsorán is szerepelhetett volna, de a sztár megjelenése, valamint a hatalmas filmvásznon egész más hangulatot árasztó zenés karriertörténet nem csak a rajongókat nyűgözték le. A nyolcvanas évek hatalmas megasztárjai közül Michael Jackson a bíróságon és plasztikai rémtörténetként, Whitney Houston drogfüggőként, Madonna és Prince pedig különböző kultikus vallások rabjaiként végezték. Ezzel szemben George Michael egy teljesen normális, érzékeny ember maradt - a dokumentumfilm szerint - akinek a karrierjét sem a Sonyval vívott pereskedése, sem az ominózus nyilvános vécés történet kapcsán nyilvánosságra került homoszexualitása, sem pedig a Bush-Blair tengely elleni politikai kirohanásai sem tudtak tönkretenni, legalábbis Európában. A dokumentumfilm nem szűkölködött a nosztalgikus pillanatokban, a Wham farmershortoktól a Freddie Mercury emlékkoncertten keresztül a kilencvenes évek legjobb videoklipjeiig, de ami igazán érdekessé tette a filmet, az George Michael nyíltsága, őszintesége és öniróniája, amellyel a magánéletéről és karrierjéről beszélt.
George Michael a berlini sajtótájékoztató előtt |
Szerencsére a sajtótájékoztatón és a film utáni közönségtalálkozón ugyanez az ember jelent meg, amely igazolta a portré hitelességét. A sikerre való tekintettel valószínű, hogy a filmet bemutatják majd a mozikban, de DVD-n biztos megjelenik idén.