Bejön a kecskeszar

A Fekete Kefe című film arról szól, hogy a kecskeszartól is be lehet tépni. A naplopás dicsőítéséről is szóló film tele van nagyon jó jelenetekkel, erős képekkel, mégis néha amatőr-film hatása van. Azért érdemes megnézni, mert néha nagyon jókat lehet rajta nevetni.

A lézengés, a sodródás és a kalandos naplopás történetén keresztül gúnyolja a társadalmat a Fekete kefe, ebben az értelemben ragaszkodik a magyar filmgyártás egyik hagyományához: a kellemetlen élet antihősök találkozásain keresztül tárul fel. Rossz családi viszonyok, szektás képmutatás, frusztrált magányos nő, frusztrált feleség, terepjárós vállalkozó, reménytelen fiatalok, félbűnözői életforma, abszurd fordulatok. Mindezek a magyar filmgyártás húsz éves toposzai, a kérdés, hogy lehet-e ebből eredetit csinálni. A Fekete kefé-nek sikerült érdekessé válnia, akkor is, ha nem egy olyan film, ami után fejbekólintva távozik a néző óvatosan hunyorogva a kijárat felé.

Ami új a filmben, az egyrészt a korszellem iránti elkötelezettség, nagyon látszik rajta, hogy ez a Roncsfilm-nek már 21. századi újragondolása. Ez egy kevésbé durva világ, az obszcenitás inkább abszurd, ironikus helyzetekkel helyettesíthető. Zajzene megy a háttérben, és az egész nem konkrét helyhez kötött, hanem inkább esztétizáló díszletek előtt zajlik, vagyis a rohadás nem egy várost hanem egy érzést közvetít a nézőtérre. E távolságtartás szintén a korszellem része, ahogy az is, hogy teljesen leszakadt, reménytelen alakok helyett viszonylag normálisan élő, de szintén reménytelen alakok sodródnak. Ők nem belekényszerültek a kellemetlen kalandokba, hanem maguk választották a tengés-lengést és az ebből fakadó hülye kalandokat. A posztszocialista spleen helyett ők a kapitalista világ jóval szelídebb és aranyosabb számkivetettjei. Okoskodó Beavis és Buttheadek. A film képi világa jóval erősebb, mint a dramaturgiája: szépen kiszámított kompozíciók és váratlan nézőpontok teszik érdekessé a fekete-fehér képeket.

A sodródás-történetben, a fílingezésben nincs helye komoly tanulságok levonásának, az utolsó jelenet végső kérdése és válasza nem meglepő, inkább összefoglalása a filmnek. Itt van az egyetlen jól felismerhető helyszín: a Nemzeti Színház, a Művézetek Palotája és a kis piramis előtt HÉV húz el a Duna-parton, lám, lám ez 2005 Budapest, inkább örüljünk a napfénynek, minthogy idegesítsük magunkat, magyaráznak életfelfogást a szereplők.

Miközben film épp a felsorolt hagyományok követése miatt kicsit közhelyes, néhány remekül eltalált jelenet megmenti az egészet. Ezért van amatőrfilm hatása: nem egy egységes mű, hanem érdekes és sokszor nagyon humoros pillanatok összefűzése. Van néhány jól kitalált karakter, akik nem újak, de érdekesek. A fűszívós, unatkozó nemzedék és a perverz vagy kifáradt öregek, a csajozás idétlen próbálkozásai és hülye dumái mind jópofák és viccesen idézhető jelenetei a filmnek.

A négy karakter, akikre a film épül nem egyformán erősek, de mindegyiknek van legalább egy kulcsjelenete. A legjobban kidolgozott karakter egyértelműen Anti, a játékszenvedéllyel küzdő, kicsit idétlen de vakmerő fiú. A többiek szürkébbek hozzá képest, általános-jófej-füvesek. Sok jelenet olyan, mintha betépett emberek mesélnének röhögcsélve fantáziákat, és ezért a film hasonlít a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmre, csak ez szebb és szórakoztatóbb és kevésbé belterjes alkotás.

A jó helyzetkomikumok és a vicces karakterek ellenére néha döcögővé teszi a filmet, hogy a párbeszédek akkor is erőltetettnek tűnnek, ha nincsenek rosszul megírva. Sokszor kicsit motyogósak, pinceszínházi próbálkozásokra emlékeztetnek, mert a menőző visszafogottság tompítja a hangulatot. Ez összefügg a beszívott hangulat erőltetésével.

Mindezekkel együtt a Fekete kefe jól eltalálta egy szubkultúra hangulatát, a szelíd és okos, de léhűtő világ hétköznapjait, ahol a tévé előtti bámulás mélyebb élmény, mint aminek tűnik. Ezek a csávók nem bűnözők egyáltalán, de azért a nagy Audit elkötik, viszont a tüzépes targoncáslány keménységétől megijednek, de a henteshez bemennek megkérdezni, hogyan kell levágni a kecskét.

dr. Igó