Népszínmű népirtásra

A Hotel Ruanda azért érdekes, mert igaz történetet dolgoz fel. A kegyetlenségről és a hősiességről azonban keveset mesél, inkább csak egy finomkodó tankönyv marad. Az iszonyat és a bátorság története olyan lett, mint a Képes Biblia: értjük a sztorit, de nem csak ez lenne a fontos.

A Hotel Ruanda propagandafilm. Megpróbálja megpiszkálni a kényelmes nyugati nézők lelkiismeretét: nem tettek semmit akkor, amikor a II. világháborút idéző rettenet tombolt 1994-ben Ruandában. Egy nagyon szimpatikus, ráadásul valóságos hős történetén keresztül ismerhetjük meg, ahogy a hutuk megpróbálták kiirtani a tuszikat. A film hasonlít az Európában játszódó háborús filmek felépítéséhez: feszült politikai légkörben a naiv jó azt hiszi, a közelgő katasztrófa nem történhet meg. Aztán kiderül, hogy akik a legsötétebben látták a jövőt, azoknak sem lett igazuk, mert minden elképzelésnél rosszabb történik. Száz nap alatt közel egymillió ember halt meg 1994-ben Ruandában, sokukat bozótvágó késsel otthonaikban gyilkoltak meg. A mészárlás után másfél millió ember menekült el az országból. Paul Rusesabagina több mint ezer tuszit bújtatott el, minden percben kockára téve az életét. Az ő története a Hotel Ruanda.

A népirtást ízlésesen megmutatni valószínűleg lehetetlen vállalkozás. A Hotel Ruanda alkotói erre törekedtek: látunk ugyan a ködben halottat százszámra, de egyiknek sincs arca. Látunk életükért remegő ártatlanokat, a veszedelemtől sokkot kapott kisfiút, az utcán gyilkos hisztériától megőrült lándzsát rázó embereket, de a tömeges értelmetlen halál csak háttér marad. Nem kell persze feltétlenül vérözönnek folynia a vásznon ahhoz, hogy elhiggyük, itt embereket ölnek, nagyon sokat és ok nélkül. De a rettegést vissza kell adni. A Hotel Ruanda nyomaszt ugyan, de nem folyamatosan. Rendre giccses feloldások követik a kétségbeesés pillanatait. Minduntalan nyálas zene és teljesen életidegen, a helyzetet magyarázó és leegyszerűsítő párbeszédek lassítják le az eseményeket. Minden létező közhely elhangzik, ami ilyenkor elmondható, szeretetről, félelemről, kiszolgáltatottságról és bátorságról. A film alkotói mintha azt feltételezték volna, hogy a nézők gyerekek. Folyton meg kell őket nyugtatni, és a szájukba kell rágni a dolgokat.

Egy látványos és didaktikus történelmi film persze joggal szeretne érthető és befogadható maradni. Ugyanakkor ha éppen az a cél, hogy önvizsgálatra szólítsa fel az emberi természet szörnyűségéről a nézőket, akkor nem lehet ennyire engedékeny. Ha az összes szereplőnek egyetlen célja és egyetlen jellemvonása van, akkor idegen marad az a világ, aminek bemutatásával karcolni akarja a lelkeket. Hatásosabb, ha a nézőt rávezetik a felismerésre, mintha a problémákat párbeszédesített formában elmesélik. Erre a film maga is szolgál bizonyítékokkal: kemény és hatásos a jelenet, amikor evakuálják az európaiakat. Van köztük egy férfi, aki néhány éjszakára felszedett egy tuszi lányt. A lány hiába könyörög, hogy vigyék ki őt is az országból, ott kell maradnia, gyilkosoktól körbevéve. Ha van egy ilyen jelenet, akkor kár hosszas beszélgetésekkel lassítani a filmet, amelyekben néhányszor elmondják egymásnak a többiek, hogy a fehéreket csak a fehérek érdeklik, a külvilág érzéketlen. Elég lett volna kicsit kibontani ezt a rút szerelmi szálat, és a mozizó érezné és nem csak felfogná, hogy mi a tragédia. Például a film egyik legerősebb része az a pillanat, amikor Kigaliból Brüsszelbe telefonálnak a megtámadottak, és kiderül, hogy ez hatásosabb, mint szóba állni a szomszéddal. A telefonálós jelenet szintén jóval többet árul el a kiszolgáltatottságról, mint a helyzetet hosszan és többször értékelő párbeszédek.

A Hotel Ruandá-ban egyetlen szereplő áll szemben valós dilemmával, az ENSZ-katonák parancsnoka. Neki lelkiismeret-furdalása van. Ez a belső feszültség annyival életszerűbbé teszi figuráját a többi szereplőnél, hogy megformálójáé az egyetlen komoly színészi teljesítmény.

Nick Nolte alakítja az ENSZ-katonák parancsnokát

Elsősorban az utcai jelenetek hatásosak még, részben azért, mert egzotikusak. Félelmetes, ahogy az őrület végigsöpör az utcákon, ahogy a rádióból hergelik az embereket. Ha ez a vonal erősebb lett volna, ha alaposabban kifejtik a tömeg aljasodásának lélektanát, akkor sokkal többet tudott volna adni a film. Nem csak dokumentálta volna a borzalmat, hanem meg is ismerhettük volna annak természetét.

Nagyon nehezen megfogható témához nyúltak az alkotók, és arányt tévesztettek. Bátrabban kellett volna megbüntetni a nézőket. Nem azért mert rosszak, hanem hogy érezzék, hogy mennyire rossz dolgok történnek a világban. A főhős története talán hiteltelennek tűnne, ha nem tudnánk, hogy tényleg igaz. Márpedig az előzetes tudás nem lehet a néző alapélménye, a filmet e háttértudás nélkül is el kellene fogadni.

Minden fanyalgás ellenére vannak erős és szép jelenetei a Hotel Ruandá-nak, és vitathatatlanul nemes szándékkal készült. Szokás a Schindler listájá-hoz hasonlítani, mert nagyon közel áll egymáshoz a két történet. A Schindler listája szintén érzelgős, de erősebb film, mint a Hotel Ruanda. Egyszerűen azért, mert a szereplők ott igazi jellemet kaptak, vannak valódi belső vívódásaik, és ezért sokkal szorongatóbb sorsuk követése.

dr Igó