A para-csirke rászabadult a gyerekekre

A Csodacsibe az amerikai mozibevételi listák élén repdes, és a Disney örül, mint csibe a magnak, hogy a Pixar nélkül is képes volt sikeres komputeranimációs filmet piacra dobni. De nem mindenki ilyen boldog. Az után, hogy a kritikusok a bemutatót követően azonnal megtépkedték a baromfi tollát a bugyuta történetet szidalmazva, most új ellenfelei akadtak a csirkének: a szülők.

"Csalódásomnak kell hangot adjak. A ... portál ajánlása alapján vittem el 4,5 éves fiamat a Csodacsibét megnézni. Hiba volt. Félt. Végig."

"A kisfiam a fél filmet úgy 'nézte' végig, hogy befogtam a szemét, mert annyira félt! Felháborodtam, mert a film plakátja alapján azt gondoltam, hogy egy ötéves gyereknek igazán jó vasárnap délutáni program lesz! Én hibáztam? Jobban utána kellene nézni?"

A fenti levélrészletek olyan kisgyerekes szülőktől valók, akik már túl vannak rajta, és bánják, hogy megnézték a filmet. Hat és fél éves Juli lányom (azon kívül, hogy a mozizást követő este nem mert egyedül maradni a fürdőszobában, és éjjel háromkor szepegve jelent meg az ágyamban) ennyit tudott elmondani: félelmetes, érthetetlen, összedobált film volt.

Mivel jó darabig azzal nyaggattam, hogy mondja el, mégis mi volt az, ami tetszett belőle, kibökte, hogy a vége, amikor táncoltak. Vagyis a végefőcímet kísérő jelenet volt az egyetlen, amiért érdemes volt beülni a moziba. Bizony sovány vigasz. Főleg azért, mert én abban reménykedtem, hogy a sok nyomasztó és hátborzongató élmény után a - valóban sekélyre sikerült - happy end felelevenedik a gyerekben, és elmondja majd, hogy nagyon édesek voltak a pamacsfejű, háromszemű színes lényecskék, akik csak úgy csináltak (de elég hosszan), mintha pengekezű, sugárfegyveres, nyolckarú pirosan villódzó félelmetes fekete fémpolipok lennének. Akikről ugye csak azt hittük, hogy el akarják foglalni a Földet, és csak azt hittük, hogy meg akarják ölni a főszereplőket és később csak azt hittük, hogy megsemmisítették a város összes lakóját, mert teljesen úgy nézett ki a dolog, és ezt alátámasztotta az ijesztő zene meg a hangeffektek.

De ugye a végén kiderült, hogy nem is öltek meg senkit, vagyis hát valahogy visszacsinálták őket, és nem is akarták elárasztani a földet, csak makkot akartak gyűjteni a vasárnapi ebédhez. A pamacsfejűek nagyon barátságosak és emberiek, és a Csodacsibe is elnyeri jutalmát: végre hisz neki az apukája és az egész város népe a polgármester úrral egyetemben. És végül csináltak a történetéből egy hollywoodi filmet is, amiben viccesen nem hasonlít senki az eredeti szereplőre. És milyen jó, hogy Csodacsibe kisebbrendűségi komplexusa hosszú, kimerítő és drága pszichoterápia nélkül is elmúlik. Hála a makkot kedvelő űrlényeknek.

De a lányom sajnos nem ezt mondta. Ő ragaszkodott hozzá, hogy az egyetlen élvezhető rész a végefőcím-dal volt. Mert a félelem, amit átélt, kimosta a fejéből azt a néhány kedves és valóban vicces részletet, ami felcsillantotta bennem a reményt, hogy lesz ez a film még jobb is. Nem lett.

Utánanéztem minden internetes forrásnak: vajon megelőzhette volna bármelyik szülő, hogy belefusson ebbe a csapdába? Nem. A plakát, a honlap és a filmismertetők mind egy édes, pelyhes kiscsibéről regélnek. A hozzáférhető információ alapján ez valóban "egy igazán jó vasárnap délutáni program egy ötéves gyereknek". Ugyanaz a szülő, aki rosszul lesz a gondolatától is, hogy az óvodást beültesse a Cápasrác és Lávalány-ra - mert magától a címtől kileli a hideg - a Csodacsibé-re gond nélkül besétál. Megerősítik elhatározásában a hírek is, hiszen, amit megtudhat: ez egy vadonatúj technikával készült, "korhatárra tekintet nélkül megtekinthető" alkotás, ami Amerikában máris az élre tört. Bizonyára Magyarországon is így lesz. Kár, hogy csak az eladott jegyeket számolják, az ölükben síró gyerekkel távozó szülők számát nem regisztrálja senki.

Sződy Judit