- Magyarországon két főszerepben láthattunk eddig (az Edukators-ban és Sophie Schollként), mindkettőben lázadót alakítottál. A valóságban is lázadó alkatú ember vagy?
- Nem, a privát életben egyáltalán nem. Éppen ezért szerettem ezeket szerepeket: mert izgalmasak voltak számomra - és szerintem azért egymástól különbözőek is. Az Edukators főhőse például eleinte nem érez felelősséget, bátran kiáll az elvei mellett, és hisz abban, hogy lehet változtatni a dolgokon. Sophie Scholl sokkal tudatosabb, felelősségteljesebb - bár persze megvannak a belső vívódásai. Egyébként teljes véletlen, hogy az elmúlt pár évben két ilyen szerepet kaptam. A személyiségemből biztosan nem fakadt, mert a saját életemben kimondottan félénk vagyok. Persze a szerepeimnek vannak olyan vonatkozásai, amelyekkel azonosulni tudok - az igazságérzetem például nagyon erős, de nem állítom, hogy mindig ki merek állni az elveimért. Viszont ha az ember színésznő, akkor eljátszhatja azt is, ami a személyiségéből hiányzik, amire mondjuk csak vágyik - és ez nagyon izgalmas. Pont ez a jó a színészetben: új dolgokat találni, mindig mást felfedezni, és lehetőleg sosem visszatérni ahhoz, ami már megvolt.
- Volt egy dolog, amit nem értettem Sophie Schollal kapcsolatban. Miért ő vált a Fehér Rózsa mozgalom legismertebb hősévé, és ennek a filmnek a főszereplőjévé? Az ellenállók többi tagja legalább annyira bátor és kitartó volt, mint ő.
- A Fehér Rózsa mozgalom története sokkal komplexebb, és sokkal régebbre nyúlik vissza, mint amit a mi filmünk ábrázol. A kialakulásáról és működéséről a '80-as években készült már egy film Németországban. A mi filmünk kizárólag a letartóztatásuk előtti utolsó napokat dolgozza fel, amiről nemrég kerültek elő új információk. A relevanciája tehát leginkább ebben áll: egy korábban fel nem tárt történelmi eseményt mutat be teljes hitelességgel, szigorúan a tényekre támaszkodva. És hogy miért épp Sophie a főhőse, amikor a társai is éppen annyira bátrak voltak? Erre csak azt tudom válaszolni, amit a rendezőtől hallottam: mert vele tudnak a nézők a legjobban azonosulni. Az ő karaktere sokkal érzelemgazdagabb, emocionálisabb, mint például a bátyjáé, akinek az egész inkább politikai küldetés volt. Mivel Hans megjárta a frontot, és szörnyűségeket tapasztalt, számára ez jelentette a motivációt az ellenálláshoz. Sophie ezzel szemben puszta együttérzésből, lelkiismereti okokból vállalta, ő ideákban hisz - és ezzel talán a nézők jobban tudnak azonosulni.
- A film egyik legnagyobb erénye, hogy teljesen letisztult, hiányzik belőle a szentimentalizmus, szinte nem is használ eszközöket. Ugyanez jellemző az alakításokra is, nem látni az erőfeszítést. Mi volt a legnehezebb a színészi játékban?
- Minden filmnek megvan a maga nehézsége, ennek talán tényleg az volt, hogy szigorú keretek közé voltunk szorítva - csak azt idéztük fel, ami megtörtént. Mivel csak néhány nap krónikája, aminek a nagy része a bíróságon, a kihallgatáson és a börtönben zajlik, a testemet szinte alig kellett használnom. Jóformán csak ülök vagy állok a filmben, és mindent a szavakon keresztül kell kifejeznem. Ez egy abszolút szellemi film, és a legnehezebb az volt, hogy megtaláljam a mondandó lényegét, a karakter lényegét, és azt a legegyszerűbben közvetítsem. De mivel a téma nagyon érdekelt, szívesen kutattam.
Julia Jentsch és Fabian Hinrichs a Sophie Scholl-ban | Képek |
- Már szinte megszámolni sem tudjuk, hány film készült az utóbbi időben a náci korszakról. Meddig lehet még ezt a témát feldolgozni?
- Szerintem nem lehet elég jó filmet csinálni erről a korszakról, rosszból persze lehetőleg nem kellene több. De szerintem mindegy, hogy dokumentum-, vagy játékfilm készül a náci korszakról, ha személyes, ha elkötelezett, ha alapos, akkor nem lehet soha túl sok. Németországban volt olyan rendező, aki a saját családjáról forgatott filmet, zavarta, hogy az apja elhallgat dolgokat, és utánajárt a családi titkoknak - ez Németországban mindenkire nagy hatással van. Szerencsére a Sophie Scholl is sokakat megérintett. Éppen azért, mert teljesen elfogulatlanul, csak a tényekre támaszkodva mutatja be azokat a napokat - és nemcsak történelmi kulisszának használja egy szerelmes- vagy kalandfilmhez. Minden országnak megvan a maga történelme, háborúi, brutalitása, amivel muszáj szembenéznie. A demokráciában ezekkel az élményekkel kell együtt élni - és emlékezni kell rájuk, hogy mindig harcolni tudjunk ellene.
- A film utolsó percében guillotin alá fektetnek, de mielőtt lehull a bárd, elsötétül a kép. Át tudtad érezni a halál előtti utolsó pillanatot?
- A film utolsó mozzanata az, ahogyan odateszik a fejemet a guillotin alá, és szerintem ez így van jól, nincs mit mutatni utána. Természetesen megpróbáltam átélni az ezután következő pillanatot is, de igazából lehetetlen, mert valójában nem ölnek meg. Sophie Schollról pedig tudtuk, hogy az utolsó másodpercig nyugodt volt, magabiztosan ment a halálba, mert tiszta volt a lelkiismerete. Ezt kellett eljátszanom, nem lehettem ideges. Egyébként nagyon nehéz elképzelni, hogy az életnek vége. Inkább az volt rám nagy hatással, amikor megláttam a guillotint, és tudtam, hogy ezekkel a szerkezetekkel tényleg rengeteg ember megöltek. Sophie számára pedig az volt a legsokkolóbb pillanat, amikor kiderült, hogy a halálos ítéletet rögtön végrehajtják, nincs már hátra az a 90 nap sem, ami a többi halálraítéltnek kijár.
Julia Jentsch a Sophie Scholl-ban | Még több kép a filmből |
- Óriási sikert arattál ezzel az alakítással, Európa szinte összes fontos elismerését bezsebelted. Több lehetőséget kapsz ennek folytán Németországban, esetleg több lett benned a félelem az elvárások miatt?
- Sok minden változott. Soha korábban nem keresett ennyit a sajtó, és sokkal nagyobb figyelem irányul rám, ez még furcsa. Azt viszont nagyon élvezem, hogy a film ilyen sikeres, hogy nagy hatást váltott ki, sokat foglalkoznak vele, sok országba hívták meg. Én is több országba elkísértem, pl. Brazíliába, Argentínába, Japánba, Kínában, Jugoszláviába, Hollandiába, az USA-ba - olyan helyekre is, ahová magamtól nem jutottam volna el. Ajánlatokat viszont nem kapok sokat - éppen ellenkezőleg, mintha visszaszorultak volna. Most ugyan van nálam egy forgatókönyv, amit el fogok olvasni, de ez még nem jelent semmit. Nagy dolog, ha találok olyat, ami tetszik. Sok szempontnak kell megfelelnie, nem elég, ha jól van megírva. Nekem az is fontos, hogy a téma megérintsen, hogy a karakter izgalmas feladat legyen - szóval muszáj, hogy közel álljon hozzám. Ez a forgatókönyv, ami nálam van, például angol nyelven íródott, mert nemzetközi koprodukció készül belőle, ez is új még a számomra. De olyan is előfordult már, hogy egy regényt küldtek el hozzám, amivel nehéz mit kezdeni, mert nem lehet tudni, hogy milyen filmet képzelnek el belőle. Szóval az utóbbi másfél évet főleg színházban töltöttem, sokat játszottam. Most is épp egy színdarabot próbálok Hamburban, és remélem, hogy azért nyáron már lesz mit forgatni.
Stipe Erceg és Julia Jentsch az Edukators-ban | Még több kép |
- Ennyi siker után milyen perspektívái vannak egy német színésznőnek?
- Nem is tudom. Amikor a Sophie Scholl-t vetítették Los Angelesben az egyhetes Német Filmnapokon, úgy tűnt, van érdeklődés a német filmesek iránt - a rendezők, operatőrök kaphatnak lehetőséget. De azt nem tudtam felmérni, hogy nekem, mint színésznőnek mennyi lehetőségem lenne ott. Nem is feltétlenül az a célom, hogy amerikai karriert csináljak - bár biztosan nagyon izgalmas lenne -, sokkal inkább az, hogy jó produkciókban vegyek részt bárhol a világban.
- Németországban igazi sztár vagy? Faggatnak a magánéletedről, az öltözködési szokásaidról, a sminktipjeidről?
- Megpróbálom úgy intézni, hogy hű maradjak önmagamhoz, és elsősorban színésznőként tekintsenek rám. De persze az utóbbi időben volt egy kis felhajtás körülöttem, divatlapok is megkerestek, fotósorozatokat is készítettek, a magánéletemet is firtatták. Ezek a dolgok engem valójában nem érdekelnek, nem szívesen beszélek róluk. Igyekszem azokról a produkciókról beszélni, amikben részt veszek - színházról és filmről, mert számomra ezek a legfontosabbak, magamról pedig a lehető legkevesebbet.
Gyárfás Dóra