- Több olyan filmet is készítettél, amelyik vízen játszódik. Vonzódsz a vízhez, vagy egyszerűen csak hatásos kalandfilm-helyszínnek találod?
- Is-is. Szeretek vízen forgatni, nagyon drámainak találom. Észak-Németországban nőttem fel, Hamburgban. Mindig is nagyon szerettem a vízparton ülni, és nézni a horizontot, a vízszint változását és a vihart is. A víznek hihetetlen hatalma van. Gyerekként lenyűgözött az ereje, hogy mennyi kárt tud okozni, amikor eljön a dagály és nekicsapódik a partnak. Lebilincselő volt.
- Honnan került elő megint ez az ötlet?
- Amikor A tengeralattjáró-t csináltam, úgy gondoltam, talán többet mond a háború egész jelenségéről, ha csak 45 embered van, akik egy tengeralattjáró belsejébe zárva próbálnak megbirkózni a háborúval egy olyan helyzetben, ahonnan nem menekülhetnek el. Nagyon tetszett nekem ez a koncepció, ezért úgy gondoltam, a közönségnek is tetszeni fog egy olyan katasztrófahelyzet, amely teljesen szélsőséges körülmények közt jön létre. Mi mit tennénk? Hogyan reagálnánk? Valójában mi van ott? Hámozzuk le a felszínt, és nézzünk magunkba: kik is vagyunk? Szerintem ez drámai. A Poseidon esetében ugyanerről van szó, csak ez talán még izgalmasabb amiatt, hogy ebben az esetben nem képzett profikkal történik meg a katasztrófa, azaz a hatalmas luxushajó felborulása. Több ezer ember van jelen, és az ő csoportjukra koncentrálunk, arra, hogy hogyan birkóznak meg a katasztrófával.
- Miért akartad stúdióban forgatni ezt a filmet?
- Ezt a Viharzóna alatt tanultam meg, amelynek a 80%-át stúdióban forgattuk, és teljesen élethűen nézett ki. Sőt, igazából már A tengeralattjáró sok része is stúdióban készült.
A Poseidon forgatásán; középen Wolfgang Petersen |
- A Poseidon sokkal nagyobb nagyságrendű volt, mint azok?
- Igen, több hatalmas díszletünk is volt. Ráadásul teljes díszleteket akartunk, például a bálterem esetében egy komplett négy falas díszletet építettünk, amelyet aztán fejjel lefelé is használtunk. Az előtérrel ugyanez volt a helyzet. Logisztikailag elég bonyolult minden elemet összehozni, hiszen természetesen mindenképp szükség van sok számítógépes grafikára is.
- A díszletekről minden nap le kellett ereszteni a vizet?
- Igen, nagyon szigorú ellenőrzés alatt dolgoztunk, a víznek mindig tisztának és melegnek kellett lennie. A színészeknek nagyon nehéz dolguk volt, szinte minden nap hosszú időt kellett a víz alatt tölteniük, és el kellett viselniük, hogy a víz dobálja őket ide-oda. Ezért nagyon óvatosnak kellett lennünk. Mindig ott voltak a helyszínen készenlétben a biztonsági emberek és a búvárok, hogy azonnal beugorhassanak, ha valami történik. Nehéz volt.
Freddy Rodríguez és Mia Maestro a Poseidon-ban |
- Milyen filmek voltak rád hatással?
- Szeretem a látványos filmeket. Imádom az olyan nagy, káprázatos filmeket, mint az Arábiai Lawrence, vagy a Keresztapa. De olyan kicsi filmekért is rajongok, mint például a Délidő Zinnemanntól, vagy a 400 csapás Truffaut-tól. Truffaut az egyik kedvenc rendezőm volt, amíg élt, és ő nagyon kis léptékben dolgozott.
- Mi a célod a filmjeiddel?
- Mindig arra törekszem, hogy megteremtsem az egyensúlyt a film látványos jellege és a szereplők alapos, érzékletes bemutatása közt; bár ez egy olyan nehéz feladat, ami nem mindig sikerül elsőre. A Poseidon esetében úgy éreztem, hogy nagyon jó lehetőség nyílik erre, mert érdekes a koncepció, az, hogy nem ismerjük ezeket az embereket. Egy csapat ember, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a többiek kicsodák, és abba a helyzetbe kerülnek, hogy össze kell tartaniuk, és idegenekkel kell eltölteniük életük talán legfontosabb két vagy három óráját. Izgalmas nézni az interakciójukat, mert az ember bevonódik, felteszi saját magának a kérdést, hogy "én mit tennék?" Nem hollywoodi figurákról szól a film, hanem saját magunkról. Sétahajózásról, ami egy teljesen hétköznapi dolog. Szilveszter van, mindenki berúg, és jól akarja érezni magát. Aztán egyszer csak, bumm, vége. És most mi lesz?
Forrás: InterCom