Atya, fiú, davidbowie

Hiába nyert meg minden létező filmes díjat Kanadában, a C.R.A.Z.Y. felületes, sitcom-poénokkal telenyomott zenés film nem túl jó színészekkel. Ja, és Bowie-val együtt is kibírhatatlanul hosszú.

Quebec, 1960. Karácsony napján megszületik Zac, a negyedik fiú a Beaulieu családban. Rögtön fejre is ejtik - biztos vagyok benne, hogy van olvasó, akit ugyanígy fejre ejtettek gyerekkorában és most viccesen, ártalmatlan önimádattal sztorizgat róla. Olyan is van, akinek húsvétra, karácsonyra vagy éppen Mikulásra esik a születésnapja és ezért rossz volt neki. Ez sem különösen érdekes téma, de a C.R.A.Z.Y. azért tisztességesen elmerül benne, hiszen az első negyven percben Zac még csak hat-hét éves, aztán nyolc, és gyerekkorban tényleg számít az ilyesmi.

Ez az első negyven perc tele van amélie-s jópofaságokkal és főleg azért kellemes szórakozás, mert a reklámfilmesből lett rendező, Jean-Marc Vallée saját gyermekére, Émile Vallée-ra osztotta a szerepet, aki történetesen nagyon jó. A kis Zac imádja az apját, az anyját szereti, és gyűlöli a bátyjait, akik mindhárman ordító kartonpapírkölykök, jellemüket Zac össze is foglalja nekünk a film elején egy-egy félmondatban, és akárhogyan számolom is, ez nem több, mint másfél mondat. A fingós sportoló, az unalmas könyvmoly és az agresszív állat, ők Zac testvérei, és így is maradnak egészen a film végéig. A család római katolikus nagycsalád, később születik egy ötödik fiú is, aki meg arról híres, hogy folyamatosan eszik, ennyi. Kétdimenziós karakterükre semmi szükség nincs, Vallée csak díszletnek tartja őket a nyüzsgő, szeleburdi családi háttérhez, ami előtt aztán teljes erőből megcsillanthatja a fontos szálat, Zac és az apja kapcsolatának történetét.

Mert Zac közben felnő és egyre jobban feszítik az olyan kérdések, mint például "Lehet, hogy meleg vagyok?", az apja pedig egyre jobban retteg ettől. A kamasz Zacot ekkor már a kifejezéstelen viaszarccal grimaszoló fiatal kanadai színész, Marc-André Grondin játssza, aki meggyőzően tátog a Space Oddity-re, de képtelen hiteles, kemény és húsbavágó alakítással megmutatni nekünk a kamaszkor rettenetes, hosszan fojtogató éveit, amiről pedig simán szólhatott volna ez a film. Michel Coté az apa szerepében csak távoli, kidolgozatlan figura, akit onnan lehet felismerni, hogy szereti Patsy Cline-t, és sokat énekel Aznavourt. Vallée egyiküknek sem segít: biztonságos gegekkel oldja a nemlétező feszültséget, és inkább család sitcomot csinál az egyébként jó sztoriból. Ők pedig belemennek, mert az sokkal könnyebb.

Sok energia megy el a korhű, retró-világra, ami lefoglalja a szemet, de ezen túl nem sokat ad a filmhez. Bowie meg a Rolling Stones közben a fülünkbe dobol, de ezt nálunk is szokták, mosogatás közben mondjuk, nem ezért járunk moziba. A C.R.A.Z.Y. a végére teljesen kifárad, ezért bevetik még a "Léptek a homokban"-történetet, az örök hittan-klasszikust, ami aztán elvezeti Zacot Izraelbe, a sivatag közepére, és itt már aztán az is világosan kiderül, hogy ez a film tényleg kibírhatatlanul, indokolatlanul hosszú. A végén ennek megfelelően csak kurtán-furcsán tudják lezárni Zac kínzó dilemmáját, de legalább hepiend van, és újra boldogan autókázhatnak együtt, apa és fia, a napfényes québeci ég alatt. (Bónusz: kínosan béna szójáték a végefőcímben.)

Mesterházy Lili